Tasi József szerk.: „Merre? Hogyan?” Tanulmányok Pilinszky Jánosról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 6. Budapest, 1997)

TVERDOTA GYÖRGY: Pilinszky és Dosztojevszkij

recből, a jámbor kolostorlakókból és a példamutató Aljosából tehát - szerencsére - nem hiányzik az emberi esendőség. Ezek után csak annak a kérdésnek a megválaszolása marad hátra: Hogyan olvasta Pilinszky a Karamazov testvéreket? Vajon a Novemberi elízium lírai hőse csak Aljosa angyali énjével azonosította magát? Vajon csak a jóságra, a szeretetre, a jámborságra és engedelmességre buzdító prédikációt hallotta ki a műből, s kizárólag erre az oldalra utalt, amikor ismételten az „evangéliumi" jelzővel illette a szöveget? Első pillantásra talán ilyen benyomás alakulhat ki bennünk. Pilinszky úgy tesz a regénnyel, mint annyi regényhős, aki találomra felnyitja a bibliát és a szemébe ötlő sorokból személyes üzenetet olvas ki: „Igen, ma este én is a Karamazovok-ból fogok olvasgatni, kicsit keresgélve, kicsit találomra. S alig kezdtem lapozgatni a könyvben, máris megakadt a szemem az egyik bekezdésen." - kezdi a költő egyik prózai meditációját. „Azt hittem, értem és ismerem. - vallja a műről. - Most tudom, hogy mindig csak »utban leszek« ennek a csodálatos és kimeríthetetlen regénynek a megértésében. Mert nem lehet eléggé hozzáöregedni lapjaihoz, mondogattam esténként magamnak, orromra igazítva szemüvegemet az ágyban az elalvás előtti, meghitt, imádsággal rokon olvasáshoz, mondogatom, gondolom magamban, némi szomorúsággal persze, és jóleső örömmel, boldogsággal." Hogyan olvassuk a Szentírást?, Bibliám margójára, A Karamazov testvérek margójára címek alatt megjelent cikkeiben kommentárok formájában kivonatolja az esszenciálisnak ítélt, továbbadható tanításként kiemelt passzusokat szentként tisztelt könyveiből. „Szeresd az embereket, tevékeny szeretettel szeresd őket - hangzik a tanítás -, s akkor hinni fogod az örök életet is." - emeli át például a regényből Zoszima sztarec szentenciáját. Ebben a formájában Pilinszky olvasási módja, minden átszellemültsége dacára nem lenne több, mint amit Mihail Bahtyin híres könyvében dogmatikusnak minősít, amely „saját pozícióját vitán fölül állónak tekinti". Kétségtelen, hogy ez a befogadói magatartás jobban fenyegeti a költőt, mint a relativista, amely „minden dialógus lehetőségét... fölöslegessé nyilvánítja", de számos bizonyíték van rá, hogy mégis elérte a bahtyini „igazi olvasó" szintjét, azaz a befogadás során megtörtént nála is „önnön tudatának... aktív kitágulása", végrehajtotta a „dialogikus érintkezést teljes érvényű idegen tudatokkal". Bármennyire is Aljosa álláspontjának fölényét hangoztatja^ nagy inkvizítorről írott fejezetben Ivánnal szemben, elismeri: „Hit és hitetlenség szükségszerűen befejezhetetlen párbeszéde ez. Irtóztató törési pont, amelyet gyerekek és Isten ártatlanul kiontott vére pecsételt meg. De ami talán épp azért vonzza magához a bűn drámájában vergődő, elmerült lelkeket." Tehát maga is belelép a szituációba, komolyan és gyötrődve átéli mindkét fél igazságát. Nem véletlen, hogy az elmélyült gyónás előkészítéséül, mint lelki tükröt ajánlja olvasói figyelmébe a regényt „de valahogy úgy, hogy mindegyik hősével, még az ördöggel is igyekeznék azonosítani magát, úgy, ahogy a templom végében sopánkodó vámos tette. Mert a »nagyvonalu« ő volt, s nem a farizeus, aki az oltár előtt örömét lelte abban a sok-sok gyalázatos bűnben, amit ő soha életében