Tasi József szerk.: „Merre? Hogyan?” Tanulmányok Pilinszky Jánosról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 6. Budapest, 1997)

TVERDOTA GYÖRGY: Pilinszky és Dosztojevszkij

kolostor- majd városszerte botrányt kelt, a Karamazov-fiú hitvallást tesz ugyan, de az alábbi megszorítással: „Én az Istenem ellen nem lázadok, csak »a világát nem fogadom Q\« - felelte görbe mosollyal." Aljosa az általa is vallott és hirdetett krisztusi szeretet dolgában, amely szerint a bűnt el kell ítélni, de a bűnösnek meg kell bocsájtani, ugyancsak innen van a tökély fokán. Amikor Iván bátyja egy gyermeken végrehajtott vadállati kegyetlenség elkövetőjével kapcsolatban fölteszi neki a provokatív kérdést: „Nos, hát mit kellett volna vele tenni? Agyonlőni? Az erkölcsi érzés kielégítésére agyonlőni? Beszélj, Aljoska! - Agyonlőni! szólalt meg halkan Aljosa, és valami eltorzult, halvány mosollyal emelte bátyjára tekintetét. - Bravó! - üvöltött fel Iván szinte elragadtatással. - Ha már te is ezt mondod, akkor... Ejnye, te szerzetes! Lám csak, milyen ördögfióka lapul a szívecskédben, Aljoska Karamazov!" Márpedig, ha a legdöntőbb hitelvekkel így áll a helyzet, mennyivel inkább helyük van erkölcsi fogyatékosságoknak a természetüknél fogva eleve sokkal kuszább világi dolgokban! Itt sokkal nagyobb tere van annak a körülménynek, amelyet a „karamazovság" vezérmotívumával fejez ki az író. A bűnre való mély hajlam, az aljasságban való fetrengés vonzása Aljosa alaptermészetében is benne kell legyen, hiszen az ő ereiben is Karamazovok vére csörgedezik. „Én csak rajtad csodálkozom, Aljosa: hogy lehetsz te ilyen szűzies? - kérdezi Rakityin Hisz te is Karamazov vagy! Hisz a ti családotokban legvégsőkig fajult a bujaság." Hogy Dmitrij bátyja az öccse lelkében felfedezni véli a karamazovi kéjvágy csíráját, keveset mond ahhoz képest, hogy Aljosa ezt a hajlamot nyíltan be is ismeri: „én pontosan ugyanaz vagyok, ami te." - válaszolja testvérének, s kettejük között csak fokozati különbséget lát: „Utóvégre is ez ugyanaz a lépcső. Én a legalsó fokán állok, te pedig fenn... Aki rálépett a legalsóra, előbb-utóbb feltétlenül rálép a legfelsőre is." A bűntudat soha nem hagyja el a fiatalembert: „én azt gondolom magamról, hogy meglehetősen sekélyes lelkem van." - mondja Lise-nek, majd később hozzáteszi: „A maga természete vidámabb, mint az enyém, és főként maga ártatlanabb, mint én, mert én már sok mindenhez hozzáértem... Ó, maga ezt nem tudja, pedig hát én is Karamazov vagyok!" De Zoszima, a szentéletű sztarec élettörténetével is azért ismertet meg az író, hogy a társasági élet züllésében részeltesse, blazirtsággal, hiúsággal, cinizmussal és kegyetlenséggel vádolja ifjúkori énjét, majd az emberölés szakadékának széléről rántsa vissza őt, s csak ezután terelje sorsát az életszentség útjára. Zoszima végrendeletként parancsolja meg Aljosának, legkedvesebb tanítványának, hogy hagyja el a kolostort, nősüljön meg, tegye ki magát a világi élet összes kísértésének, hogy hite és ennek lényege, a keresztényi szeretet megedződhessék annyira, hogy majd útja újra visszavezesse őt a kolostorba. A sztarec a kolostori életet nem tartja olyan menedéknek, amely biztosítaná lakóinak a bűntelenség állapotát, épp ellenkezőleg: „Hisz nem vagyunk mi szentebbek a világiaknál csak azért, mert idejöttünk, és bezárkóztunk e falak közé; - tanítja társait - ellenkezőleg: mindenki, aki idejött, pusztán azzal, hogy idejött, elismerte magáról, hogy rosszabb minden világinál és mindenkinél e földön..." A szentéletű szta-