Tasi József szerk.: „Inkarnáció ezüstben”. Tanulmányok Nagy Lászlóról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 5. Budapest, 1996)

SZIGETI LAJOS SÁNDOR: „Vállamon a bárányos éggel..." (Bibliai motívumok Nagy László költészetében)

szerves egyseget láthatunk mindkét életműben, már - első autentikus méltatója Bori Imre észlelte, hogy Nagy László költészetében nem az esztétika, hanem az etika kérdései kerülnek előtérbe, „nem az esztétikai, hanem etikai egyénisége kerül a versek középpontjába" (s írta volt mindezt már a negyvenes években született versekről). Az 1953-ban írt Gyöngyszoknyáról írva ugyanakkor ezt mondta: „Most alakuló költői képletében »egy szál ember« áll szemben a vésszel, a pusztulással, és hirdeti az etikai hitvallást, ami költői hitvallásának forrása lesz."

3 Ha a szakirodalmat bármellől nézve szemlézni próbáljuk, ugyanazt tapasztaljuk: az életmű monográfusa, Görömbei András - többek közt - azt hangsúlyozza, hogy már a korai élménylíra verseiben is az „öntanúsítás" példái csakúgy, mint ahogy majd később a Versben bujdosó ars poetica érvényű alkotásai „az önmegőrzésre elszánt költői magatartásnak" a nomád szerepeit hordozzák. Kis Pintér Imre is a „megtartó következetesség" példájaként fordul Nagy Lászlóhoz: „Inerciája, konoksága az, ami már messziről lenyűgöz, tiszteletre int. Művének nincs is talán fontosabb belső törvénye, mint a hűség, az önmagához való. Olyan költő, aki minden sort, amelyet eddig leírt - pontosan észben tart. Arra épít, ami már az övé, mert csak arra építhet. Mondhatnám úgy is: nem ő írja a verset, hanem a vers írja őt."

4 A Kormos Istvánnal készült interjúból is ez derül ki, Bartók erkölcsi tartása hatott a költőre: „Nekem példa és megváltás, mint a legfényesebb árvák: Ady és József Attila." (Bartók és a ragadozé)kf Külön tanulmányt érdemelne az itt mondottak bizonyítása s megérné, de most sokkal lényegesebb, hogy úgy véljük: a mű belső koherenciája a Pilinszky-féle korrelációt asszociálja, hisz épp az ő lírájának - máslajla, a „mozdulatlan" elkötelezettségéből adódó - evidenciája az, hogy konstans elemekből, témákból, jelekből építkezik, egyes verseinek belső összefüggéseire közvetlen utalásokkal is ráirányítja a figyelmet.

1 A Nagy László-i életmű másik fontos ismérve a motívumok állandósága. A legfontosabb fókuszok: a „tél", a „dér", a „hó" vagy a sokak által vizsgált „ló" vagy a különösen a kései költészetben kiteljesedő „harang" motívuma. Mindezek mellett kiemelt szerepűnek látszik az (ön)stilizáció eszközeként a jelrendszer immanens elemévé vált-alakított biblikus-keresztény emblémák sora, mindenekelőtt a „Jézus"-, illetve a különféle tárgyi elemekből konstituálódó - Pilinszky költészetére is emlékeztető - „áldozat" motívuma, mégpedig úgy, hogy ez utóbbiak szempontjából semmiképpen nem kell jelentős különbséget tennünk az életmű különböző korszakaiban született művek között, sokkal inkább figyelhetünk a különbségekben munkáló egységre. Ez a kiindulópontja Tandori Dezsőnek is: „Ezek a versek egyenlő érvénnyel léteznek; egymáshoz viszonyított rangjuk ad csupán fokozati különbségeket; és jelleg-eltéréseket az évtizedek. Egyébként nem hisszük, hogy lenne innét-oda, onnét-ide tartó Nagy László", mert - mint mondja - „anteuszi mód önmagával azonos költészet ez".

7 Ha e szempontból vizsgáljuk költészetét, látható, hogy az 1956 utáni „fájdalmasan elhúzódó hallgatással" tetőző válságot követően az újabb költői megszólalások fokozott intenzitással közelítenek a szerep-problémához: a szerep-megnyilvánulások