Tasi József szerk.: „Inkarnáció ezüstben”. Tanulmányok Nagy Lászlóról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 5. Budapest, 1996)

SZIGETI LAJOS SÁNDOR: „Vállamon a bárányos éggel..." (Bibliai motívumok Nagy László költészetében)

mutatói a feltétlen vállalás és a problematikus megvalósítás feszültségének is. A vers lehet az apokalipszissel szembeszegülni tudó, megtartó hatalom: „Hullt világokkal felcicomázva / állok, a megváltóm: csak az ének". (Kék hegyek hidege), lehet a „vérző madár" emblemalikus képében „virrasztó ige" (Titz) és lehet egy letűnt világ pusztulásra ítélt képviselője is: „siralomházi próféta vagyok / ne féljetek / rámköpni szabad" (Búcsúzik a lovacska). A Versben bujdosó kötet címválasztásával is jelzi, hogy a szólás minden más problémát háttérbe szorító, illetve integráló vershelyzetté lép elő, a versben bujdosásnak valóban halálos a tétje, „mert egyetlen bájtalan út, / egyetlen vértelen út, ha nem éri a láb a földet / s megnémul a száj a földnek, déjjana, déjjana..." (Medvezsoltár). A szerep „szenvedés-éthoszt" reprezentáló változatának fedezete a küldetéstudat, mely Messiás-történetté stilizálja az emlékeket is: „Áldott s megpofozott vagyok az időben a város kezei által. Örökös harangszavában újraszületve rengtem a nyitott könyvben, bölcsőjében a megváltónak..." (A város idézése). Már egészen korai, naivan rusztikus világképet hordozó versekben találkozunk idemutató motívumokkal, azokban is, amelyek a paraszti hiedelemvilág költői ihletettségű képeit használják fel, mint a Vasárnap este: „Oda, hol ágyad van, elvezess, / égszakadásban megszeress, / utána a világ kiderül / Dávid király a holdban / édesen hegedül." Egy általánosan - különösen az Alföldön - elterjedt hiedelem fogalmazódik itt meg, mely szerint „Szent Dávid a holdban ül, // ha kedve tartja hegedül!"

8 Itt jegyzem meg: a motívum-állandóságra utal az életműben, hogy amikor költőelődök magatartás-példáira mutat rá, nem véletlenül abban a Balassiban véli egyik ősét meglelni, kinek „harci lobogóján - s erre Görömbei András hívta fel a figyelmet - a hárfás Dávid király képe volt, a »királyköltő«-é, aki Nagy László képzeletében a véres küzdelem közepette is »csak zengeti a hangszert, mintha a dal volna a mentseg«."

9 Ezekben a versekben a világ szinte együtt rezdül a költővel, mítoszi egységben: amikor villámlik, Isten hegedűjén pattan el egy húr (Kopárpatton), vagy a Hold felkeltekor megelevenednek az angyalok is mint a paraszti réteges világelképzelés részei: „Égen vak angyal / botolva lépett, / ellökte a holdat, / koromsötét lett" (Éjfélkor). E versekből már kiérezhető a későbbi önálló mitológia megteremtésének lehetősége és igénye. A később kikristályosodó Jézus-motívum csírái is ott vannak már, Jézus alakjában nem az emberré vált Isten, hanem az Istenné váló emberi lehetőség fontos a költőnek: „Birkózásra te oktattál, / vágtalak a földhöz, / add nekem a földi ruhát, / égi fénybe öltözz. /... Kürtök szólnak, égbe hágol, / paripád szivárvány, / én a földi nyomaidban / lépegetek árván" (Keletkeznek böjti szelek). A mítoszból ekkor elsősorban a keresztet és a Golgotát idézi, mint az elhivatottság erejét, illetve hőfokát kiélező helyzetet (Tollam vásik, Zene az istállóban). Hamarosan megszaporodnak műveiben a látomások, a sajátos belső látás kifejeződései. A látomásos műfajok előtérbe kerülése általában válságkísérő jelenség: a vízió mindig kiélez, mitizál, szervesen hozzátartozik egy felnagyító, felfokozó erő; a mítoszok akkor kerülnek előtérbe, amikor a világ ésszel való felfoghatósága megkérdőjeleződik, akkor van szükség rájuk, amikor az adott világot vezérlő általános törvényszerűségek, elvek érvényüket vesztik. Az első világháború rettenete íratta le