Tasi József szerk.: „Inkarnáció ezüstben”. Tanulmányok Nagy Lászlóról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 5. Budapest, 1996)

CZINE MIHÁLY: Nagy László embersége

magyar költészethez, a folytonosságot folytatni akarják. A hűség - ahogy Tarján Tamás fogalmazta - „a minden körülmények közt kikezdhetetlen autonóm erkölcsi ember vezérszava." S „a hűség leggazdagabb, leghitelesebb értelmező szótára a Nagy László-i líra." Az eszményeihez való hűség, a széphez, a jóhoz, a méltó élethez való ragaszkodás ösztönözte Nagy Lászlót számos vers megírására. Nem engedhette, hogy az eszmék porba hulljanak, s végképp porban maradjanak. Lírai hősei nem adják meg magukat, az életet mindig újra kezdik, s ha „szétzüllött a csillagok égi kertje", akkor is viszik a vicsorgó szivárványt a hegy magasába. A hú lovasoknak útját járják: „tovább a jelen világon, villámló korokon át / tovább a reményhez, ha a Lehetetlenért is, tovább." Nem akart, nem tudott beletörődni a Romlás elhatalmasodásába, nagy verskatedrálisát, a Menyegzőt is a romlás ellen írta-építette. Ahogy maga mondta: „írtam a romlás és a romboltatás ellen, minden visszavonó erő ellen, az ifjúságért." Természetcsen, a napi politikától, a közvetlen politikai csatározásoktól távol maradva. Többen lázasabb, nyugtalanítóbb gesztusokat vártak olykor tőle, Nagy László azonban költőként vett leginkább részt a küzdelemben; művelve a csodát, a szó igazi hőseként. Amit Bartókról írt, reá is érvényes volt: nem készült „semmiféle leszámolásra". Nem kereste „a gátló és gonosz hatalmakat", de ha találkozott velük, „gyémánt fejjel" mindig beléjük ütközött. „Élete volt keserű is, csömörös is. Menekült volna a grönlandi cethalakhoz, a Tűzföld ércein bőgő vadak közé. Mégis azt mondja: Nem! Az ember nem adhatja meg magát. Sem a hatalmas bánatnak, sem bármilyen »dögvesz orszagnak«." Sok mindent tanult Bartóktól - ritmikát, kompozíciót, még az aranymetszést is -, de leginkább Bartók erkölcsi magatartásából vett bíztatást és erősítést a maga küzdelmeihez. Mint Adytól és József Attilától is, a „legfényesebb árváktól". Hűsége mutatkozott meg fej fa verseiben is: kápolnát emelt a korán halt barátoknak. Gyászában is a reményért szólt: az életért, a jövőért perelt. Adósa senkinek sem maradt. A Dsida Jenő sírkövére írt vallomása az övé is lehetne: kinek tartozott, mind megfizette. Elengedte mindenki tartozását. Hűséggel őrizte minden eltávozott barátja emlékét. A Tűzről és jácintról szól regéjében a hűség törvénye mellett a jóságot is említi Nagy László. Ady hitére, hogy „az emberszívben van a legtöbb jóság" - az ember Nagy László teljes bizonyság. Betöltötte az új szövetségi törvényt - a vallási tételektől függetlenedve is -, felebarátait csakugyan úgy szerette, mint tenmagát. Ismeretes az életrajzából: mikor a második világháború végén Iszkáz is hadszíntérré vált, s égtek a házak és az ólak a ledobott gyújtóbombák nyomán, az ifjú Nagy László nem törődve az életére leselkedő veszedelmekkel - az utcasor minden égő istállójába benyitott s vagdosta a jószágok nyakán a kötelet, hadd szabaduljanak a lángokból a lovak, tehenek... 1956-ban kenyeret vitt a szomszédoknak s évtizedeken keresztül bankja volt az elesetteknek, számolatlanul adta Kossuth-díját egyik barátjának, hadd oldja meg a lakásgondját, még a fia esküvőjére félretett pénzből is kölcsönzött a megszorult alig-ismerősnek. Nemcsak a feleségnek vitt a zsebében mindig virágot, de Bulgáriából hozott dudának való bőrt barátja muzsikáló fiának, s nyakéket csiszolt a régi szomszéd menyasszony lányának. Hozzá mindenki vihette