Tasi József szerk.: „Inkarnáció ezüstben”. Tanulmányok Nagy Lászlóról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 5. Budapest, 1996)

CZINE MIHÁLY: Nagy László embersége

bánatát, százak kérték a segítségét, s ő segített is, amennyire tudott. Segített a fiatal pécsi építésznek, segített a rák gyógyításán munkálkodó vidéki kutatónak, segített a Kárpátaljáról Magyarországra telepedni kívánó magyar íróknak s az iszkázi parasztember nyugdíjának az intézésében. Segítette a fiatalok megjelenését, s még verset is írt a penzumáról megfeledkezett idősebb költőtárs helyett. S ha ideje engedte, barátaival - Kiss Ferenccel és Kormos Istvánnal - együtt járta Erdélyt és a Csallóközt, a reménytelenségbe - maga is reménytelenül - vitte a reményt. A maga fájdalmát visszaszorítva, már az egész emberiség, az egész világ sebeit sajogta. Dérverte halántéka mögül az emberiség sorsa komorlott. Pedig már nagyon fogyónak érezte az életét; gyomrában égő késeket érzett forogni, s olykor már a haja is fájt, de dolgozott rendületlenül, mint a Radnóti Miklós versében megénekelt tölgy: bár tudta, hogy rajta fehérlik már a kivágásra ítélő kereszt, de továbbra is új leveleket hajtott. Nagy László haláláig járta választott útját, az elveszett bolondok útját. Nem hódolt meg, nem alkudott, nem kereste a hatalmasok kegyeit. Sőt: el sem fogadta. Még élete utolsó hónapjában sem. 1978 januárjában aranyszélű meghívót kapott, mint Kossuth-díjas: legyen ott a korona hazaérkezésének ünnepén. Ott is volt. Csendesen, szerényen álldogált egy oszlopnál, a hivatalból meghívott főpapok mögött. Aczél György kerestette, majd oda is ment hozzá. Bizonyára békíteni akarta s megnyerni magának a korábban ócsárolt, de mégiscsak legnépszerűbb költőt. Poharát pertura emelte: hát akkor szervusz, Nagy elvtárs. Aczél György akkoriban volt hatalma csúcsán, még a jelentős művészek közül is többen sündörögtek körülötte, dedikált kötetekkel és emeletes születésnapi tortákkal; kulturális kérdésekben szinte az élet-halál urának számított. Nagy László azonban nem lelkesedett a felajánlott pertuért. Poharát - természetesen - maga is felemelte, s tartózkodva mondta: hát akkor jó napot... Ezt a beszédes történetet először Somogyi József közös barátunktól, a szobrászművésztől hallottam, a szemtanútól. Utána kérdeztem meg Nagy Lászlót: igaz ez? Igaz, mondta szelíden. Álmélkodtam ekkora emberi következetességen. Nagy László mosolygott; ő természetesnek vette. Még a naplójába se jegyezte fel. Ember volt, versben bujdosóként is, barátait is a maga ízlése szerint válogatta. Utolsó üzenetéhez is hű marad bizonnyal: a félévezreddel utánunk élőket is csókolja majd - ahogy mondta, - ha még lesz ember. Ha még lesz emberi arcuk.