Tasi József szerk.: „Inkarnáció ezüstben”. Tanulmányok Nagy Lászlóról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 5. Budapest, 1996)
BORI IMRE: Jegyzetek Nagy László költészetéről
könyve bírálatában azt írja, nem tartja szükségesnek e versek megismerését. Idézem: „Másrészt a korai versek eredeti szövegeinek csak elenyésző' része jelent meg a negyvenes években. Azok a versfüzetek, amelyek részben megvannak, nem publikusak, s Kiss Ferenc részletesen elemző tanulmányának szövegközléseitől eltekintve talán soha nem is válnak azzá. S bár magam is filológusi izgalommal olvasnám e füzeteket is, meg a lappangókat is, én sem hiszem, hogy ezek nyomtatásban való közzététele szükséges. Talán még egy kritikai kiadás sem lenne igazán jogosult erre, legfeljebb a függelékben. Az ismert néhány szöveg alapján az a véleményem, hogy igazából csak az állapítható meg, hogy 1945 táján Nagy László elemien ösztönös, a mesterségről még keveset tudó költőjelölt volt..." Milyenek hát azok a Nagy László-versek, amelyek „nem publikusak"? Milyen baráti összeesküvés igyekszik eltakarni a valóságot a mérlegelő, a fejlődésrajz iránt elkötelezett kritikusok szeme elől? Más: A zavar, amit szelíden jelezni volt szándékom, tovább kíséri a Nagy László költészetével foglalkozót. Töprengésre adnak okot „hosszú énekei" is. A datálásuk - s ebben is a költő sajátos cselét látom. Érett korszakának négy nagy verséről van szó, annál érthetetlenebb a keltezéssel a játéka. Tudjuk, a Búcsúzik a lovacska 1963-ból való. A fonó szél imádata ugyancsak abból az esztendőből, míg a következő 1964-es évből is kettő ered, nevezetesen A Zöld Angyal és a Menyegző'. Görömbei András azonban arra emlékeztet e két utóbbival kapcsolatosan kritikust, olvasót egyaránt, hogy egyelőre meg nem magyarázott okok miatt Nagy László az 1964-ben megjelent A Zöld Angyalt következetesen 1965-ben készültnek jelezte, míg az 1964-ben megírt, de 1965-ben megjelent Menyegzőt pedig mindig 1964-es versének tudta, és így is datálta. Elképzelhető, hogy pusztán költői szeszélyről van szó, de az is feltételezhető, hogy a költő valamilyen neki fontos, de előttünk rejtve maradt üzenetet akart közölni a dátumokkal. Amit ki tudtunk olvasni ebből a négy versből, az elsősorban az, hogy a költői képzelet ezekben a versekben került leginkább abba a másik világba, túl a földi realitásokon, amelyet akár tiszta szürrealitásnak is nevezhetnénk, szinte függetlenül attól, hogy a vallomástevő monológverseiként is olvashatóak, miközben az Én a személyesség ellenében is szüntelenül földi jogait követeli. Jól látható, Nagy László mennyire fájdalmasan élte meg az 1956 utáni metamorfózisait, a két világ létére való ébredést és ismerést. A verseszmében ugyanis az elveszetettet siratta, s mint Jeszenyinnél, nála is a lovat legyőzi a gép. A dátumozástól függetlenül, türelmetlen elszántsággal, konokul keresi tehát költészetének a meghatározását, tisztázni akarja költészetéhez való viszonyulását az ember és költő sarkpontjai között állva. Mind a négy versben találunk önmeghatározásról valló részleteket, és ezek a részletek a költő imaginativ világának a jelzései is. Azt beszéli ki bennük, hogy milyennek látja (és láttatja) magát, és hogyan viszonylik önnön költői kérdéseihez. Ilyen sorokat olvashatunk:
