Tasi József szerk.: „Inkarnáció ezüstben”. Tanulmányok Nagy Lászlóról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 5. Budapest, 1996)

KÖDÖBÖCZ GÁBOR: Nagy László világképe hosszú versei alapján, különös tekintettel a Menyegzőre

mű, mely Nagy László 1956 utáni útkeresésének tragikumát megfogalmazva a költő hatvanas évek eleji létezésélményét teljesebben reprezentálná. Keresztury Tibor interpretációjában olvashatjuk, hogy az egyetemes értékvesztési folyamat mellett egyfajta felfokozott egyéni veszendőségtudat is végigvonul a sorokon, s e két réteg öszszelonódása kelti azt a dramatikus hangulatot, mely személyessé vált egyetemes bomlás- és pusztulásélményt sugall. Az idézett szerző helytálló párhuzama szerint a toporzékoló vergődésében hatalmas erejű jelképpé növesztett lovacskát a Menyegző „arccal a tengernek" feszülő párjával érezhetjük rokonnak, mely úgy hordozza Nagy László emberi-költői sorsát, hogy közben a civilizáció által fenyegetett természeti kultúra megtestesítőjévé is válik. Költőnk versvilágának egyik kitüntetett eleme a szakrális jelentőséggel bíró ló, amely mindvégig az enyhén mitikus sugárzású totemállat minőségében szerepel. A ló nemcsak a derű, a harmónia, a száguldás és szépség szimbóluma lehet, hanem a veszélyeztetett és esendő létezésé is. így szemlélve a vers legalább annyira az ember siratása, mint a gyötrelmes, méltatlan végzetét egyes szám első személyben elpanaszoló lóé. Margócsy István az újabb magyar költészet két nagy poétikai tendenciájáról szóló tanulmányában meggyőzően bizonyítja, hogy az ötvenes-hatvanas években dívó szóvarázs, a tökéletes, igazi szó, az utolsó szó keresése és kimondása a hatvanashetvenes évek fordulójának nyclvkritikus költészetében radikálisan háttérbe szorul. Ez a fajta szemlélet a szavak relatív érvénytelenségét belátva, a szavak jelentésének elkopásával és elértéktelenedésével szembesülve, a szavak önálló poétikai szerepét korlátozza, s a szavak körülírására, egymás közötti összefüggéseire, kontextusára, azaz a mondatokra koncentrál. A változás eredményeként a szavak szerepét a mondatok veszik át, a szó poétikáját a mondat poétikája váltja fel. A grammatikai paradigmaváltás lényege, hogy a szó nem szóként, hanem mondatrészként fog szerepelni, s a versbeszéd alapegysége nem a szó, hanem a mondat lesz. A mindig mondatban gondolkodó Tandori Dezső Sem-jelek című versében ezt teoretikusan is megfogalmazza: „Egy szó / más értelemben; / egy hangsúly: / másutt - „; „a leletek számbavétele / az összes variáció / helyett - „. A tradicionálisabb felfogás jegyében ezzel tökéletesen ellentétes Nagy László poétikája, akinél a szavak önértéke hangsúlyozódik. Emiatt lesz a név keresése és a név körülírása, azaz sokféle (variatív) megismétlése e költészetnek alapgesztusa, s bizonyára ezért burjánzanak el sorozatban a még grammatikailag is homogén rendre állított metaforák ugyanarra a fogalomra. A név szinte mágikus erővel lép elő, s e költészetben minden szó névként funkcionál. Elméleti szempontból különösen figyelemre méltó, hogy Nagy László, több más társához hasonlóan, a szót a nyelv szinonimájaként használja. Esztétikaipoétikai tanúságtételként, illetve önnön líracszményét értelmező nyelvfilozófiai alapvetésként olvashatjuk a költő egyik idevágó fejtegetését: „...A szó igazi hőse akarok lenni. Felnövekedtem, s már porcikáim is tudják, hogy azonos vagyok a szóval... Ha van pártatlan ítélet a költőről: az a verse. Mert megnyugtat c bizonyosság: hiszek a szóban. Kötelességem figyelni a szóra. Bánnom a szóval: odaadás és felelősség. Hiszem azt is, elvezet a pecsétek mögé, ahol éppen rám várnak a titkok..." Emiatt, a kimondás, a megnevezés, az azonosítás miatt szerepelnek e költészetben