Tasi József szerk.: „Inkarnáció ezüstben”. Tanulmányok Nagy Lászlóról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 5. Budapest, 1996)

KÖDÖBÖCZ GÁBOR: Nagy László világképe hosszú versei alapján, különös tekintettel a Menyegzőre

oly gyakran az egymással ekvivalensnek feltünletett kép- és metalbrasorok, emiatt lesz e költészetnek egyik legfontosabb műfogása a variatív ismétlés, az újramondás: ugyanannak a feltételezett szubsztaneialitásnak más-más szavakkal történő újraidézése. A pecsétek feltörése, a misztérium megragadása kapcsán gondolhatunk például A Zöld Angyal magával ragadó szekvenciáira, vagy a Menyegző ellenállhatatlan ismétlés-áradatára. Ezek után - ahogy Margócsy írja - szinte természetes, hogy épp nála fogalmazódik meg e poétika alapkövetelménye a legnyíllabban: „íme, testet ölthet az ige, ha tud" (Menyegző). Vörösmarty még joggal írhatta, hogy: „ábrándozás az élet megrontója". Nagy László versszimfóniái viszont az elemi indulatot illúziótlan keserűséggel vegyítve egyetemes szinten artikulálják az ok-okozati viszony fölcserélődését: a szép ábrándok „megrontója", az eszmények megrablója maga az élet. Ennek kényszerű belátása szükségképpen jár együtt a kétségek fölerősödésével, az alkotói pozíció, illetve az esztétikai magatartás részbeni átértékelődésével. Ezt a tökéletesen indokolt megrendültséget sugározzák A Zöld Angyal létrontásokat, léthibákat zaklatottan számbavevő, profetikusán hangszerelt sorai: „Ha sírni tudnék, a rettenetes tengerhez mennék, / de könnyeim kora lejárt, vége a lírai fényűzésnek, / vért akar az ábránd, kiderült, a tündéri párna helyett / fekete tőkén a fej s már skarlátban a balsors fölötte áll..." Az örök emberi minőségekbe kapaszkodó, az eszményeit féltve őrző lírai szubjektumtól a személyiség integritásának megőrzése egyre heroikusabb erőfeszítéseket kíván. A kevert értékszerkezet, valamint a jelcntésbeli polifónia részeként így kerül előtérbe a tragikus pátoszt kiegészítő tragikus irónia. Amint Kenyeres Zoltán írja, a mai magyar kritika hajlamos arra, hogy a pátoszt azonosítsa az üres emelkedettséggel és az érzelmes szóvirágokkal, az iróniát pedig az egyetlen lehetséges válasznak tekintse a század valóságával szemben. Pedig az irónia és a pátosz között nem az a különbség, hogy az egyik autentikus válasz a világ kihívásaira, a másik pedig nem. A különbség az, hogy az irónia a világ értéknélküliségéről szól, a pátosz pedig az értékek valóságnélküliségéről beszél. Az ironikus az értékhiányos valóságra figyelmeztet, míg a pátosszal fogalmazó a valósághiányos értékekre hívja föl a figyelmet. A Nagy László típusú értékőrző költő, akit ma méltánytalanul lenéznek és ásatagnak tartanak az újabb irányok pártoló hívei, tudja és átérzi, hogy nincs már valóság hirdetett eszményei mögött, s ez pátosszal, vagyis a szó eredeti értelmében fájdalommal tölti el. Az ironikus és pátoszos nem ellenfelei egymásnak, mert mindketten ugyanazt a rossz valóságot fejezik ki - állapítja meg végül Kenyeres Zoltán. Az értékhiányos valóság és valósághiányos érték, eszmény és valóság, idill és tragikum, szakrális és profán, pátosz és irónia kettősségeiből épül fel Nagy László legtökéletesebb hosszú-éneke, mint a paradoxális értékszerkezet modellje. A Menyegző - a második pályaszakasz betetőzőjeként - a mitizáló, látomásos költői világkép nagyszabású összegezése a hatvanas évek közepén. Már megjelenésekor is nyilvánvaló volt, hogy ezt az evidens remekművet ebben az eszmekörben sem gondolatilag, sem formailag nem lehel fölülmúlni. A Menyegző megszületésekor, sőt még utána is jó ideig olyan apokrifszerű zárványa volt irodalmunknak, amit bizonyos megfonto-