Tasi József szerk.: „Inkarnáció ezüstben”. Tanulmányok Nagy Lászlóról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 5. Budapest, 1996)

KÖDÖBÖCZ GÁBOR: Nagy László világképe hosszú versei alapján, különös tekintettel a Menyegzőre

(Lásd pl. Kálmán C. György: Mi a bajom Nagy Lászlóval? - 2000, 1989 szeptember.) Meglátásom szerint a korszerűség mindenekelőtt az adott korban és közegben való korszerűséget jelenti. Éppen ezért Nagy Lászlón nemigen lehet számon kérni Tandori Dezsőt, mint ahogy az általam nagyra becsült Tandori Dezsőt sem lehet megítélni Nagy László függvényében. Kétségtelen, hogy Nagy László testamentuma súlyos örökség, és vállalása egyre nehezebb. Mostani emlékülésünk apropóján mégis meg kell kérdezni: vajon nem a lepusztult lelki állagunk, a kívánatostól és lehetségestől egyaránt fényévekre lévő erkölcsiségünk mondatja-e velünk a jól hangzó, ám nagyon is átlátszó alibit, miszerint a kortársi líraszituáció meg a jelenkori versízlés okán kerültünk oly messze a Nagy László-féle versbeszédben megjelenő esztétikai magatartástól? Vajon nem bennünket minősít-e inkább, hogy - a pejoratív címkézésen túl - többnyire egyáltalán nem tudunk és/vagy nem akarunk vele mit kezdeni. Olybá tűnik, mintha a Nagy László-jelenség figyelmes, tényszerűen elfogulatlan, értékcentrikus szemrevételezése nem valós érdekeltségeink sorába, hanem - sajnálatosan fényűző módon - a vanitatum vanitas kategóriájába sorolódnék. Ennek kapcsán utalok Görömbei András kiváló monográfiájára, ami néhány reflexiótól eltekintve szinte teljesen visszhangtalan maradt. Nagy László lírájának legfőbb poétikai vívmánya a diszharmonikus érzések és felismerések magasabb egységbe rendezése, a valóságról átfogó és a lehető legmélyebb, legteljesebb tudást nyújtó, nagyszabású látomásos mítoszi versek, az ún. hosszú énekek megalkotása. A komoly esztétikai-műfajelméleti tájékozottságot feltételező létösszegző-létmegszólaltató költemények úgy születhettek meg, hogy a folklór szemléletet az ontológiai gondolkodás révén tágítani és dimenzionálni tudta a költő. Nagy László versszimfóniáil olvasva létezésünk ontológiai-metafizikai alapmotiváltságában és alaphelyzetében érezzük magunkat megszólítva. Ezek a versek „már azelőtt közölnek valamit, mielőtt az értelmünkig elhatolnának". Az emberi sors nagy élményeit és dilemmáit megragadó szintézisclvű kompozíciókban a leltározó szemléletből fakadó vizionárius gazdagság és az intellektuális rend fegyelme ölt alakot. Akárcsak Bartóknál, Nagy Lászlónál is egy olyan világérzékelés, egy olyan létélmény érhető tetten, amely az ősi tiszta forrás és a modern hangzavar disszonanciájára, illetve tonalitás és atonalitás kettősségére épül. A hosszú énekek egyik varázsát az e versek szerkezetébe áramló világképelemek hallatlan gazdagsága adja, ami az egyetemesség-igény és a több dimenziós valóságtükrözés legfőbb záloga. E monumentális líraalakzatok poétikai természetüket tekintve a következő sajátosságokkal formulázhatok: költői mítoszteremtés (legalábbis erőteljes mítoszi sugallat), az előbbi megvalósítása az átképzés, sűrítés, feldúsítás és felnagyítás eszközeivel, a szürrealista látomásos jelleg, a szimbolizáló, mágikus, animizáló látásmód, a fentiekhez társuló pazar bőségű metaforarendszer, valamint a sokszólamú jelentés. A hosszú énekek ötvenes évekből való első csoportja (Gyöngyszoknya 1953, Havon delelő szivárvány 1954,^4 vasárnap gyönyöre 1955, Rege a tűzről és jácintról 1956), illetve a hatvanas évekből való második csoportja (Búcsúzik a lovacska 1963, A forró