Tasi József szerk.: „Inkarnáció ezüstben”. Tanulmányok Nagy Lászlóról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 5. Budapest, 1996)

KÖDÖBÖCZ GÁBOR: Nagy László világképe hosszú versei alapján, különös tekintettel a Menyegzőre

szél imádata 1963, Menyegző 1964,^4 Zöld Angyal 1965) olyan mitologikus világmodellt teremt, amely a társadalmi realitás és a történetiség színtereit is magába tudja ötvözni. Miként Jánosi Zoltán megállapítja: „az áldozatokkal előre haladó világ perspektívájában értelmezett egyetemes emberi sors szerkezete egyértelműen a káosszal és pusztulással szembeni rendigényként és élet iránti mélységes bizalomként tételeződik, s mint ilyen, filozófiai megközelítésben a Hegel-Nietzsche vonulatba helyezhető, szemben Schopenhauer és Kierkegaard tanításával." A magyar irodalomban kevés költő küzdött meg annyira a világképéért, mint Nagy László. Természetesen ebben nem művészi tisztánlátásának fogyatékosságai, hanem sokkal inkább a korabeli magyar valóság tragikus viszonyai játszottak főszerepet. A kiküzdött művészi bizonyosság első hibátlan alkotása a Rege a tűzről és játcintról. Ez a József Attila-i mélységű remeklés a biztos hangvétel verse. A kevert műfajú kompozícióban megvalósul a modern magyar költészet szimfóniaformája, amely felé Nagy László szüntelenül törekedett. A himnusz, a halottsirató, a lamentáció, a varázsló-bájoló regösének, a középkori Mária-himnusz köreit és műformáit járja be a költői képzelet, és épít belőlük hibátlanul illeszkedő egészt. Görömbei András értelmezése szerint a Rege a tűzről és jácintról esztétikai értékének egyik legfontosabb tényezője a partikulárisban megnyert egyetemesség, hiszen a költő a családmotívum révén olyan modellre, archetípusra talált, amelyen keresztül organikus léttapasztalatát a maga teljességében kifejezhette. „A személyes sorsban egyetemes léttörvényeket mutat meg, hiszen mi más az életünk, mint a lehetetlen áhítása, s küzdelem a kérlelhetetlen elmúlás ellen." A vasárnap gyönyörének, illetve A forró szél imádatának két versmondatát nyolc év választja el egymástól. Az egyikben 1955-ben élete programját fogalmazza: „Bolondul küzdök a szépért." A másik keserű élettapasztalatként hangzik 1963-ból: „a sors az idillt megölte". Az ötvenes évek vajúdását követő '56-os tragédia nyomán a mcgcsalatottság, az illúzióvesztés drámája zajlik, ami versvilágban a morális és létfilozófiai problémák túlsúlyba kerülését, illetve egy jóval összetettebb valóságlátás és differenciáltabb emberszemlélet megjelenését eredményezi. Nagy László hosszú énekei - figyelemmel kísérve a mindenkori társadalmi változásokat - szinte kivétel nélkül alkalomhoz (valamilyen nagy változáshoz, traumához, súlyos felismeréshez) kötődnek. Természetesen van közöttük bizonyos intenzitásbeli fejlődés is, hiszen a későbbiek jóval egyetemesebb és antropologikusabb költemények. Ezért szokás a hosszú énekek újabb csoportját mitologikus költői létvízióknak tekinteni. A hatvanas évek darabjait pusztulás és újjászületés, régi és új szembenállása, vagyis a bináris oppozíció szervezi. A falusi életforma távolról sem organikus, drámai változásra a költő kettős reakciót ad: egyrészt az elpusztíthatatlan nosztalgia és hihetetlenül erős érzelmi kötődés, másrészt az átalakulás kényszerűségénekjózan belátása teremti meg a mitologikus létértelmezés és költői számvetés olyan nagy verseit, mint a Búcsúzik a lovacska ésA Zöld Angyal. Az előbbi mű elégikus hangvételű siratóének, az ún. „áldozatmítosz" egy lehetséges művészi objektivációja. Ugyanakkor a Búcsúzik a lovacska eszmeszintetizáló, önportréérvényű költemény is, mert ebben a pályaszakaszban a Menyegzői kivéve nem született olyan