Tasi József szerk.: „Inkarnáció ezüstben”. Tanulmányok Nagy Lászlóról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 5. Budapest, 1996)

ADAMIK TAMÁS: Catullus és Nagy László a szerelemről

Acméjé: „Az asszony vár és vágyakban delel." A »delel« szó jelentéstartalma komplex. Alakjánál fogva jelentheti a falusi ember delelését, azaz a hosszú és nehéz délelőtti munka után az ebéd utáni pihenést, amelynek célja felkészülés a késő estig tartó újabb munkára; ilyen értelemben az asszony felkészül a szerelemre. De a »delel« felidézheti a Nap delelését is, s e jelentése azt sugallja, hogy az asszony szerelmi vágyai tetőpontján van. Nyilván a felhalmozott szerelmi energia következménye, hogy „ingecskéje lágyan fönnakad a csípején", s hogy a férfi is felejti halálos szorongását, s az örökkévalóság fényében, amelyet az asszony lábai árasztanak, áldoz a szerelemnek. Catullus versében a fiatalok szerelemből szerelembe jutnak, Nagy László versében előbb jön a szorongás, a szenvedés, s csak utána a mindent feloldó szerelem. Tüstént az első sorral felidézi a költő a modern ember hajszoltságát: „Halántékuknál óra: fémvirág." Az óra úgy szegül a modern ember halántékához, mint a puskacső. A „halántékuknál" szó tüstént efféle érzést kelt az olvasóban, amit csak erősít a „fémvirág" szó, amely a modern élet abszurditását fejezi ki. De Nagy László órája a modern ember infarktusos hajszoltságán túl egy másik veszélyt is jelez, mely nagyobb és egyetemesebb az előbbinél, már-már az egész emberiséget fenyegeti. Az óra ketyegése a kozmoszban munkálkodó pusztító erőkre - ma már biztosan mondhatjuk, mert érezzük - a gyilkos radioaktív sugárzás reális veszélyére utal. Ebben a tragikus helyzetben, amelyben az ember kisded, vagyis boldog nem lehet, mégis van valami reménysugár, valamiféle gyógyír, s ez a szerelem. Ennek a szerelemnek a hordozója azonban a nő, az asszony, aki mind Catullusnál, mind Nagy Lászlónál ösztönösen tudja, hogy az egyetlen reális erő, amely az életet tovább tudja segíteni, az a szerelem, s erre koncentrál, mint legfontosabbra. Lényeges különbség van a két versben az idő értelmezése szempontjából. Catullus versében olyan szavak szerepelnek az idővel kapcsolatban, amelyek az állandóságot, a tartósságot sugallják. Septimius szerelmével kapcsolatban az összes éveket (omnes annos), az állandóant (assidue) emlegeti, Acme a folytonosságra (usque) utal, az amant amantur jelen idő pedig a jclcnidejűség isteni örökkévalóságára utal, amit még csak fokoz a halhatatlan isten, Amor segítő jelenléte. Nagy László versében a mérget harmatozó óra a fenyegető vég közeledtét hirdeti; a múló idő szimbóluma, az idő pedig a halálé. Világosan kitetszik ez az utolsó versszakból, amelyben az idő személyes ellenséggé válik, akit meg lehet szólítani: „Már nem tudsz ártani / idő, halál". A szimbólumkutatás kimutatta, hogy az idő múlásának népi ábrázolásai ősidők óta kör alakúak, például az állatöv jegyei a tizenkét csillagkép formájában, a középkori katcdrálisok rozettái, s a később egyre inkább tért hódító órák, különösen az ébresztőórák. A kör kerülete az elmúlást, középpontja a lét tengelyét, a mozdulatlanságot jelenti, s azt hirdeti, hogy minden elmúlás kör alakban, egy emelkedő görbe formájában történik a kezdet és a vég között. Az elmúlás mértéke az idő, s cz az oka annak, hogy az idő régtől fogva a halál szimbóluma, archetípusa.

6 Ezt az ősi képzetet idézi fel Nagy László, amikor az időt a halállal azonosítja.