Tasi József szerk.: „Inkarnáció ezüstben”. Tanulmányok Nagy Lászlóról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 5. Budapest, 1996)

ADAMIK TAMÁS: Catullus és Nagy László a szerelemről

Jó jel volt szerelemre-indítójuk: Mindkettőt szeretik s szeret. Nem adná Acmét Septimius, szegény, a szír föld kincséén, sem a nagy Britanniáén. SAcmé Septimiushoz édesen hű, benne lelte föl álmait, szerelmét. Boldogabb szeretőket itt a földön, másokhoz kegyesebb Venust ki látott? Az első két versszakot lezáró refrénből (hoc ut dixit, Amor sinistra ut ante /dextra stemuit approbationem (8-9) kiderül, hogy a fiatalok már régóta szerelemmel töltik az időt: „Amor balfelől tüsszentett, ahogyan korábban jobbfelől", tehát a költő által rögzített jelenet csak egy része a szerelmi légyottnak, amely már korábban elkezdődött. Az első két versszak szimmetrikus szerkezetű. Először a fiú vall szerelméről, fekvő helyzetben kebelén tartva kedvesét. Hangoztatja, hogy szereti Acmét, s hogy igazat mond, Amor helyeslő tüsszentése bizonyítja. A tüsszentés Homérosztól kezdve szerencsét jelent, de nem akárhogyan. Római számára a bal felől jövő jósjel volt a szerencsés, azaz Amor a római Septimius baljánál állt.

4 Ezután következik Acme, aki imaformula keretében fejti ki, hogy az ő szerelme nagyobb Septimiusénál. Az ő szavaira is rátüsszent Amor, mégpedig jobbfelől, mert Acmé görög volt, s a görög ember számára jobb felől jött a jó jel. Sajnos, Devecseri szép fordításában nem ügyelt erre, a szövegében Septimiusnak tüsszent Amor jobbról, Acménak pedig balról. Mivel Acmé felülről ölelte Septimiust, ami Septimiusnak baljára, az neki jobbjára esett. A harmadik versszakban a költő kommentárját olvashatjuk. A két szerelmes felbuzdult a jó előjelen, Amor tüsszentésén, s újrakezdi a szerelmet: mindketten adva is, kapva is. Jól kifejezi ezt a közös áldozatot az amare ige aktív és passzív alakjában egymás mellé helyezése: amant amantur. Végül felteszi a költő a kérdést: „Létezikc boldogabb pár e két szerelmesnél?" Catullus kérdését reális kérdésnek is felfoghatjuk: a költő mintegy megkérdezi az olvasótól, hogy ideálisnak tartja-e ezt a szerelmet. Az első vagy szó szerinti olvasatban mindenképpen. Mindkét fél nagy szerelemről tesz tanúságot, s tanúságtételüket a szerelem istene, Amor is megerősíti. Ha azonban figyelembe vesszük azt a nem eléggé hangsúlyozott tényt, hogy a költészet nem tudomány, s a versben a szavak egy és ugyanazon időben grammatikai funkciójukon kívül a lélek mélyén, a tudattalanban vagy a tudatalattiban megbúvó vágyak öntudatlan jelei is lehetnek, akkor indokoltnak tarthatjuk Catullus kérdését. Ha egybevetjük Septimius fogadkozását Acméjével, azt kell látnunk, hogy Septimius túlzottan bizonygatja szerelmének tartósságát: „Ha nem szeretlek halálosan és ha nem vagyok kész továbbra is szeretni téged folytonosan az összes érvekben úgy, mint ahogy az szeret, aki legjobban szeret, akkor egyedül kerüljek szembe Libyában és Indiában a haragos szemű oroszlánnal." Ez a túlzott igyekezett gyanús. Gyanúnkat még csak fokozza, hogy képzeletében távoli tájakat emleget, eltávolodva szerelmesétől. Ezzel szemben a