Tasi József szerk.: „Inkarnáció ezüstben”. Tanulmányok Nagy Lászlóról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 5. Budapest, 1996)

„Műveld a csodát..." Vallomások Nagy Lászlóról - ZELNIK JÓZSEF: Az ördögűző Nagy László

Fekete, zsinór-erdőn át is látok azonos kínt: szivárvány havasán az ostor virágzik, s virágom hervad a hahota hóhérjrados nyújtó-csigáján. Gúny hitangol akár a járvány, beront a tűzhelyhez akárhol, rendelkezik mint nyegle ficsúr, utálattal mindent kirámol, szabad keze bóvlit virágzik, országutat ír nyála, kitúr, kitaszít a házból, hazából. (...) új gótika épül sebekből, sóhaj aranyozza íveit, harangsora: bók és bók és bársony, s néma, nem szólít, nem serkent föl, aki itt sújtva sohase kel föl. Ezekkel a sorokkal 1976 februárjában végleg véget ért Nagy László lírai fényűzése. Ezeken a sorokon nem lehet túllépni egy könnyed társasági legyintéssel. Ezekben az izzó mondatokban végleg pástra lépett Nagy László és az ördög. Csekély, de érdekes adalék, hogy az akkori hivatalos költőfejedelem a napló szerint is rögzítetten - úgy érezte ellene íródott a vers. Ebben tévedett, bár nem sokat, mert a vers mindannyiunkat tetemre hív, a mi ördögarcunkat is leleplezi. „Már régóta csakis azon munkálkodom, hogy az ember műveim olvastán nyíltan gúnyt űzzön az ördögből" írja Gogol 1847 április 27-én Sevirjevnek Nápolyból. Azt jelzi ez a mondat, hogy többen ki merték és ki merik hívni párbajra a „disznófejű nagyurat", s a harcban felemelkednek és elbuknak, megdicsőülnek és elkárhoznak. Gogol fő kérdése az volt, ezt Mcreskovszkij kitűnő elemzéséből is tudjuk, hogyan lehetne ostobának feltüntetni az ördögöt. Ezért vállalja a gúnyt mint eszközt, s mert Gogol rossz eszközt választ, belehal a küzdelembe. Párbajtörténelemből is ismert tétel, hogy olyan fegyvert kell választani, amit az ellenfél kevésbé jól tud kezelni. Nagy László ösztönösen s így mélyen tudta, hogy a gúny az ördög legerősebb fegyvere, mert .gúny bitangol akár a járvány". Gúny bitangol például legszívesebben a nemzeti érzés körül, s ez a magyar kultúra sosem múló legmélyebb kihívása. Ez olyan mértékű, hogy már csak a sikoly marad a fulladás előtti utolsó vegetatív könyörgés. Nagy Lászlónál így: „de sikoltom halhatatlanul: I Úristen, én nem vagyok itthon?". József Attilánál pedig így: „S mégis, magyarnak szárnkivetetve, I lelkem sikoltva megriad". Mi történi a huszadik század magyarságával, hogy a század három itt idézett legnagyobb költőjének központi témája, a magyarnak számkivetve, az itthonlét-hiány, a hazakeresés akárhol, ha itt a Földön szinte lehetetlen, akár a magasban is.