Tasi József szerk.: „Inkarnáció ezüstben”. Tanulmányok Nagy Lászlóról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 5. Budapest, 1996)

„Műveld a csodát..." Vallomások Nagy Lászlóról - ZELNIK JÓZSEF: Az ördögűző Nagy László

szerkesztette? Talán úgy, mint egy szerkesztő, vagy főszerkesztő-helyettes az Élet és Irodalomból, aki a Napló szerint „buta és rosszindulatú" cikket ír a magyarság legfontosabb ügyeiről és szellemi kollaboránsként a szovjet internacionalista félvilághatalomnál feljelenti legfőbb-veszélyként a magyar nacionalizmust, ami abban a züllesztő puha diktatúrában nem volt más, mint egy nemzet legtisztább önvédelme, az ,y4dj magyarságot a magyarnak'

1

'' József Attila-i kívánsága. Nem, fiókördögökkel nem érdemes foglalkozni. A főördög nem szerkeszt, ő kohol, ő nyüstöl. „Ördög koholta, ő nyüstölte I fölénk ezt az éjt..." Mekkora keserűségnek kell felgyűlnie az emberben, hogy csak a démonológiai szótár szavaival tudja megnevezni a helyzetét. Emlékeimből és a dokumentumokból felsejlik ez az idő, a vers ideje és az akkori társadalmi történések tere. Azt az iszonyodást, ami a Szólítlak hattyú című vers megszületéséhez vezetett az 1975-ös év történései váltották ki. Ebben az évben szeptember végén jelent meg az Élet és Irodalomban Major Máté Nagy panel és tulipán című írása. Akarva-akaratlanul már a cím is provokatív volt a tulipán szó miatt. Hiszen az addig elmúlt évek létező szocializmusának marxista kritikusai előszeretettel, minden magyar kérdés iránti makabeus gyűlölettel soroltak minden sorskérdést, a két háború közölt túlhangsúlyozott nemzeti-népi rekvizitumok közé. így került a magyarság számára fontos ügyek elé a tulipános, cifraszűrös, csikósgulyásos és más jelző. Nem létezik, hogy Major Máté nem tudatosan tette be a címbe a lejáratónak szánt tulipán szót. Az a Major Máté, aki a szocialista erkölcs című jelzős szerkezet jelzője által a moralitás nyűgös skrupulusaitól felmentve emelkedett az akkori magyar építészet megfellebbezhetetlen pápájává! Ebből a pozícióból Majornak könnyed szellemi galoppnak tűnt az a vállalkozása, amelyben a Rákosi-korszak szabadnépes hangvételére emlékeztető publicisztikai bunkóval le akarta teríteni az akkori legtehetségesebb építész csoportot, a pécsieket. Hogy tényleg a legtehetségesebb, azt az azóta eltelt idő bizonyította. Főleg ebből a csoportból emelkedett ki az a társaság, amely organikus magyar építészet névvel Velencei biennáléktól Tokióig a világ építészeti közvéleménye előtt nagy tekintélyt vívott ki magának az elmúlt időben. El kell ismernünk, Major Máténak kitűnő szimata volt. Észrevette, hogy itt egy olyan új építészeti gondolkodás, tehetséges fiatalok csoportja emelkedik fel, ami megkérdőjelezi a középszerbe, az unalomba fulladt szocialistának nevezett kiüresedett bauhauszizáló építészeti gondolkodást. A „főépítész" egyre nem számított, arra, hogy írásával szembeszáll az akkorra már egyértelmű művészi és erkölcsi nagyhatalomnak számító költő: Nagy László. Szembeszállt annak ellenére, hogy undorodott a publicisztikai vitáktól, mert tudta, hogy a hatalom bármelyik pillanatban, főleg az igazság kimondása előtt, elvághatja a vita fonalát, hogy bértollnokok szétnyálazhatják azt, hogy sok értelme nincs, mert az „ostor virágzik" és amit akar végrehajt. így született meg az emberközpontú magyar építészei védelmében két glossza, Hol a tulipán? és Hol az építőművészet? címmel. Megdöbbentő volt a hatás. Az elmúlt évek, évtizedek tapasztalatai alapján senki nem merte gondolni, hogy valaki is föl meri emelni a szavát Aczél György ahogy a Napló nevezi a „nagymester", a „főnök" kulturális monopóliumot és ter-