Tasi József szerk.: „Inkarnáció ezüstben”. Tanulmányok Nagy Lászlóról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 5. Budapest, 1996)

TÜSKÉS TIBOR: Nagy László: Inkarnáció ezüstben

nagy betűkből építi fel képverseit a Seb a cédrusoniól az Árvácska sírverségig. Vagy gondolati közlendőt nyomalékosít, vagy a vers szövegébe épített idézetet jelzi ezzel. Az Inkarnáció-ban a tipográfiai kiemelés mindkét célt szolgálja: a páros szakaszok egyfelől idézetek, másfelől a vers többi részétől elütő, nagyobb hangerejű közlések. A tipográfiai kiemelésnek Nagy Lászlónál mind a vers látott-olvasott képében, mind élőszóval történő előadásában meghatározott szerepe van. A vers időszerkezete a jelenből indul, a jelenben halad előre, s a vers meghatározó idősíkja a jelen marad. A páratlan szakaszok igéi jelen idejű cselekvést fejeznek ki („elmozdítja", „dől", „forgunk" stb.), a páros szakaszok felszólításai is a jelenre utalnak („figyelmeztetjük", „felhívjuk" stb.). A múltat, az előzményt a vers befejező szakaszából ismerjük meg. (Erről a vers keletkezési körülményeivel kapcsolatban már beszéltünk.) A versben itt szerepel a leghangsúlyosabb múlt idejű ige: („ELTŰNT"), s ezzel történik utalás a lehetséges előzményekre: „SZKÍTA LELETEINKBŐL / KÉT ALAK, EGY FÉRFI, EGY NŐ / ELTŰNT MÁR A HAVAZÁS ELŐTT". Vagyis ha a verset sorról-sorra olvassuk, akkor csak a vers végén csapódik eggyé, a befejezéstől nyer értelmet az előzmény, kap fényt, megvilágítást a teljes vers. Ez a szerkezet szöges ellentéte annak a másiknak - például Petőfi A Tisza című költeménye vagy Vörösmarty Gondolatok a könyvtárban című verse szerkezetének -, ahol sorról-sorra bomlik ki a vers, mindegyik sor vagy mondat előrébb viszi a leírást vagy a gondolatot. A versbeli cselekmény, történés a tér két síkján zajlik. A tér egyik síkja „az éter síkjai", a fenti világ, az ég, ahol a versbeli két szerető tartózkodik, ahonnét dől a hó. A tér másik síkja a lenti világ, „az érdekek zónái", ahol „az árulás városa" található, ahonnét fölhangzik az ismételt figyelmeztetés. Az Inkarnáció ezüstben jellegzetesen kétpólusú vers: a két világ tartalmi ellentéte adja a versbeli kontrasztot, a két világ tartalmi ellentéte a versbeli feszültség forrása. A két szerető világa, a „mi" világunk: a tisztaság, a fölszabadultság, a zene világa, a „magas haza", ahol „nem horpad be a halánték / határainknak vérnyoma nincs". Az árulás városa: csak az érdeket ismeri, köbméterekké adja össze a havat, ott a páncél-mackók hasa az árulás harminc ezüstjét őrzi, s az ablakokat a sötét lelkiismeret hártyái födik. Innét, a lenti világból hangzik föl az egyre fenyegetőbb figyelmeztetés, melynek szavai háborús emlékeket idéznek, légiriadót bejelentő rádióközleményekre, felkoncolást ígérő utcai plakátok szövegére emlékeztetnek. A két világ, a két térbeli sík ellentétben, harcban áll egymással. A két szerető segítői a szkíta harcosok (ezt a képet bontják ki a szkíta nyilak ércnyelve, a nyereg, a sisak, az íjászok, a nyargaló fejedelem fogalmak teljes metaforává). A lenti várost viszont a fény-rózsás agydaganat, a hatalmas páncél-mackók, a páncélszekrény metaforák teszik érzékletessé és szemléletessé. A két erő között a feszültség egyre erőteljesebb, a veszélyeztetettség egyre nagyobb. Ez a versbeli kontraszt sok tekintetben a Menyegző fölépítésével rokon: ott a vers két hőse, az ifjú pár és a háta mögötti lakodalmas nép ellentéte a meghatározó versformáló, strukturáló motívum, itt a két szerető alatt az árulás városa jelenti a másik, az ellenséges pólust. S ahogy a Menyegzőbcn, úgy itt sem kétséges, hogy a költő kikkel és mivel azonosul. Ahogy a Menyegzőbcn, úgy itt is a többes