Tasi József szerk.: „Inkarnáció ezüstben”. Tanulmányok Nagy Lászlóról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 5. Budapest, 1996)

TÜSKÉS TIBOR: Nagy László: Inkarnáció ezüstben

szám elsó' személy (a „mi") fejezi ki ezt az azonosulást. Még a két vers indításában is van valamiféle nyelvi-gondolati egyberímelés. „Arccal a tengernek itt állunk párban..." - kezdi a Menyegzői. „Ezüst-maszkunkat ezüst-kezünk /elmozdítja csak..." olvassuk az Inkarnáció ezüstben első két sorában. S akár a Menyegző, az Inkarnáció ezüstben is a humánum és az erőszak, a szépség és az érdek, a szabadság és a korlátozottság összeütközéséről szól, az etikus értékek fokozódó veszélyeztetettségét fejezi ki. A vers ennek a világunkban folyó harcnak a művészi láttatása, látomása. A versépítményben Nagy László költészetének számos ismert, a vers mondandóját értelmező-megvilágító metaforáját fedezhetjük fel. Ezek: a két szerető, a hó és a város motívuma. Említettük, hogy a vers a költő kötetkomponáló szándéka szerint az Ajándék ciklusban kapott helyet. A ciklus verseiből ilyen szavakat és sorokat emelhetünk ki: „megindul hozzád az ének", „ajánlom neked", „átcsörtet hozzám az asszony, az asszony", „hát megtalált kedves, gyere", „két sörényes", „ahány csöpp a mézed / annyi csöpp a vérem", „mind pirosra válik / amit Fehér Anna / művel érdekemben", „Viola a bibliásom" és így tovább. Azt mondhatjuk tehát, hogy tág értelemben az Inkarnáció ezüstben is ajándék-vers, szerelmes költemény. Tény, hogy itt is két szeretőről, szerelemről és szerelmesekről van szó, de a versben nem a vágy, a szenvedély feszültsége, a hiány vagy a rátalálás indulata szólal meg, s az is teljesen érdektelen, hogy ki az a másik személy, akihez a költő odafordul: „Tekints le az érdekek zónáira...", vagy: „tombolj, te sörényes velem", s akire vadászó szemmel figyelnek. Itt a szerelem mint minden morális érték, emberi tisztaság, szépség és jóság szimbóluma jelenik meg. A szerelemnek a költő - akár a Menyegzőbcn - jelképi erőt ad, s amit a Menyegzőről mondott, az Inkarnáció ezüstbemc is érvényes: „egyetemes érvényű, küzdelmes beszéd, vonatkozik az élő emberiségre... írtam a romlás és a romboltatás ellen, minden visszahúzódó erők ellen, az ifjúságért." S amit a Menyegző egyik kéziratos változatán a cím után olvashatunk, az is vonatkoztatható az Inkarnáció ezüstbenre: „ifjúságunk elmékműve". A vers legmeghatározóbb motívuma a hó, a havazás - Nagy László költészetének egyik alapmetaforája. S nemcsak Nagy Lászlóé, mert jóformán az egész magyar irodalomban föllelhető: a kuruc szegénylegény piros csizmájának nyomát befedő hótól kezdve a Vörösmarty szabadságharc utáni döbbenetét érzékeltető havon át („Most tél van és csend és hó és halál") Illyés képverséig, a hókásás, téli, Újévi ablakig, és tovább. És mindig más jelentéstartalommal. Nagy Lászlónál sem mindig ugyanarról a hóról van szó. A korai versekben a hó (és forgalomköre: tél, fagy, hideg) a táj, az évszakok, a természet része, a közvetlen szemlélet hordozója, a természetélmény kifejezésének eleme (például: Január királya, Hóharmat mardos, Téli krónika, Tél stb.). Később a természeti motívumok költészetében jelképes értelmet, társadalmi jelentést kapnak, s a hó (és szinonimái) a költő képrendszerében konstans és meghatározó szimbólummá lesznek. A hó jelentéstartalma általában negatív (a tűz, a láng pozitív jelentéstartalmával szemben), s a fenyegetettség, az emberi szenvedés, a kiszolgáltatottság, az cmbertelenség, az életellenesség, a gonoszság, a pusztulás és a halál jelképe. Azok közül a versek közül, amelyek a negatív, vad,