Tasi József szerk.: „Inkarnáció ezüstben”. Tanulmányok Nagy Lászlóról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 5. Budapest, 1996)

„Műveld a csodát..." Vallomások Nagy Lászlóról - KÓSA FERENC: Szabadság helyett: szabadosság

s tudom: az idő a miénk, tudom: a köveknek is távlata por, mert áthullhat minden a rostán. De soha az ő képük, soha a mi fiatal arcunk. Azt hiszem, ebben a versben a lován könyöklő kamasz-költő prófétai látomása és az ezüstfejű, barázdált arcú, költőfejedelem politikai végakarata egyaránt benne foglaltatik. Ez a letisztult akarat - minként a szívverés - elkísérte őt egész életében. Ott lüktet a verseiben és ez vezérelte köznapi cselekvéseit. Eszembe villan, hogy valamikor a hetvenes évek közepe táján akarva-akaratlanul kibékíthetetlen konfliktusba keveredtünk a diktatúra egyik főkorifeusával. Az illető - akkoriban az Országházban székelt - berendelt bennünket: Nagy Lacit, Csoóri Sanyit meg engem a hivatalába. Még jóformán le sem ültünk, máris hisztérikusan ránk támadt. Vádolt, tajtékzott és fenyegetődzött. Mi rezzenéstelen arccal viseltük a szitkozódásait, majd, amikor kidühöngte magát, Laci a szeme közé nézett, és csöndes, de szigorú hangon így szólt: I -Befejezte?!... Akkor én is mondanék valamit... Először is: maga velem így nem beszélhet, mert az én hajam fehérebb, mint a magáé. Másodszor: azért nem beszélhet így velünk, mert mi többet tettünk le ennek a népnek az asztalára, mint maga. Sokkal többet... Harmadszor: vegye tudomásul, hogy bár ez a ház nem a miénk - de nem is a magáé! -Hát akkor kié?! - kérdezte az illető megrökönyödve. -Egyelőre még, sajnos, egy idegen hatalomé - mondta Laci -, de legyen nyugodt, hamarosan azoké lesz, akiket megillet. És akkor majd maguk is megtanulnak másképpen beszélni velünk. Emberi hangon. Most még megteheti, hogy akár ki sem ereszt minket ebből az épületből, de eljön az idő, amikor majd annak is örülhet, ha egyáltalán szóba állunk magával. Egyszerűen azért, mert nekünk igazunk van, magának pedig nincs igaza - csak halalma. Az illető - bár hírhedt mestere volt a szavak csűrésének és csavarásának - mintha szájzárat kapott volna, meg se mukkant. Megpróbálta fölfogni a szavak jelentését külön-külön és együttesen. Mivel úgy véltük, ehhez a művelethez kellő időre van szüksége, fölálltunk, egy kurta köszönéssel magára hagytuk, és leballagtunk az Országház márványlépcsőin. Közeledvén a kijárathoz, azt latolgattuk, vajon leszólt-e az illető az őrséghez, vagy sem. Bár balsejtelmünk nem volt alaptalan, az őrök nem állták el az utunkat. Lazán tiszteleglek és kitárták a sötéten csikorgó kapuszárnyat. Ez a köznapi történet elég pontosan jelzi a korabeli hatalomhoz való viszonyunkat. Egyfelől voltak ők: a diktatúra hívei, hatalmasságai és kiszolgálói - másfelől voltunk mi: a demokrácia elszánt, de igencsak halandó napszámosai. Ők birtokolták a hatalmat, övék volt az állam, a parlament, a katonaság, a rendőrség, a sajtó, a rádió, a televízió... minden, minden, ami a teljhatalom arzenáljához tartozik. Ezzel szemben álltunk mi a puszta igazunkkal. Ekkora túlerővel szemben még arra sem volt esélyünk, hogy az irhánkat mentsük. Ennek ellenére: nem hódoltunk be, nem adtuk meg magunkat, és nem menekültünk világgá. í