Tasi József szerk.: „Inkarnáció ezüstben”. Tanulmányok Nagy Lászlóról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 5. Budapest, 1996)

„Műveld a csodát..." Vallomások Nagy Lászlóról - KÓSA FERENC: Szabadság helyett: szabadosság

í/io,sa ^Ferenc SZABADSÁG HELYETT: SZABADOSSÁG Kedves Barátaim/ Annak idején, amikor még Nagy László itt élt közöttünk, szinte naponta találkoztunk, összekönyököltünk és meghánytuk-vetettük közös dolgainkat. Csip-csup magánügyeinkről ritkán fecserésztünk. Leginkább az ország helyzetével, a magyarság sorskérdéseivel foglalkoztunk; azt keresgéltük, hogyan lehetnénk hűséges fiai a hazánknak. Mögöttünk ott volt az olyan-amilyen történelem, fölöttünk egy ránkcrőszakoll diktatúra, körülöttünk honfitársaink milliói tengődtek emberhez méltatlan körülmények között, bennünk pedig egy minden eddiginél emberibb, szabadabb és igazságosabb társadalom reménye derengett. Mint afféle „őrzők a strázsán"; ezt a derengő reményt őrizgettük; tartottuk egymásban a lelket. Politikai céljaink pofonegyszerűek voltak: életre-halálra szemben álltunk a diktatúrával, és életfogytiglan elköteleztük magunkat a demokrácia eszméje mellett. Számunka a demokrácia a szó eredeti, görög jelentése szerint a démos kratos-t, tehát a nép hatalmát, a néphatalmat jelentette; azt az elemi igényt, hogy végrevalahára a nép dönthessen a saját sorsáról, és ne mások döntését legyen kénytelen elviselni. Úgy gondoltuk, miként Európában, akként Dózsa, Petőfi, Ady és József Attila hazájában is ez a történelem nyílt parancsa. A néphatalom elemi igényét és fájdalmas hiányát kortársaink közül talán Nagy László fogalmazta meg a lehető leghatározottabban, közvetlen, köznapi hangon, de mégis szívbemarkoló himnuszi hevülettel. Fölidézem: Az Országház kapujában, 1946 Péter és Julcsa a lépeseik legtetején, háttal a kapunak harangszava délben, seregek a fényben, százezer fő meg szekér, aknaszilánkos gebékkel fohászkodva állunk: mi vagyunk a Himnusz, s Péter ama tiszta ingben megborzong a kőig, látva az ünnepi bárányt, látva a kenyeret, bort s az áldozat sugallatától megütve kifakad a lebitangolt Haza nevében s mutatja ujjal a kekornyok tumultusára: AMÍG EZ A HÁZ NÉMA MIÉNK- nem a miénk, visszhangzik bennem, aki könyöklök ott egy lovacskán