Tasi József szerk.: „Inkarnáció ezüstben”. Tanulmányok Nagy Lászlóról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 5. Budapest, 1996)

„Műveld a csodát..." Vallomások Nagy Lászlóról - GÁL SÁNDOR: Akinek ablakába besütött a pokol (Nagy Lászlóra emlékezve születésének 70. évfordulóján)

asztó jelenséggel találja magát szemben az az olvasó is, aki a jelenkori magyar irodalomra figyel. És ezt a fogyaszthatatlan, látszatérték-halmazt művelőik kikiáltották modern, korszerű művészetnek, s maholnap az lesz a vers, aminek nincs értelme, s lesz a dadogás, a szózúzalék „költészetté". Aki pedig nem ezt műveli, aki nem hajlandó ezt az utat járni, az maradi, avítt és korszerűtlen. De, kérdem tisztelettel, miként értelmezhető az, aminek nincs értelme?! Lehet-e egy kasztrált nyelven bármilyen üzenetet is továbbadni erről a jelenről a következő évezrednek? Mit hámozhatnak ki dédunokáink abból az apokaliptikus dadogásból, amit ma neo-, poszt- vagy akármilyen avantgárd versnek titulálnak?! Lehet-é bármilyen használható üzenet hordozója ez a „radikális gyökértelenség" (Rühmkorf), amely „az üres papírlap felé tart"? Én azt gondolom, hogy ez az út járhatatlan. A történelem a bizonyság rá, hogy az ilyen törekvéseket az idő porrá őrli. Mert - tapasztalhatta bárki - mindig az maradt és marad meg, ami a nemzet számára fontos, használható és továbbadható. Ami megtart, ami erősít, és ami fölemel. Mondjuk Zrínyi és Balassi, Berzsenyi és Csokonai, Petőfi és Ady. És igen: Nagy László! Az a Nagy László, aki tudta, hogy „a vers Pelikán, valakihez pirosa áttör időn, s ködön." De azt is tudta, hogy „Pokolé a tábor, hol vitéznél több a ringyó." Hát ezért fontos nekem Nagy László, s Nagy László költészete. Azért, hogy a nemzeti irodalom folytonossága megmaradjon, hogy legyen holnapra való üzenet benne, mégpedig olyan üzenet, ami úgy érték, hogy használható és továbbadható. Akinek „ablakába besütött a pokol", az tudta, s vele együtt és általa mi is tudhatjuk ma már, hogy „aki áldva: kétszeresen verve." A mi sorsunk, jelenünk és tegnapunk szól Nagy László költészetében és magyarságának vállalásában. Régóta tudom: a világ mi vagyunk. Együtt és külön-külön valahányan. De azt is tudom, hogy a befogadás kegyelme mindenkor erősebb a kirekesztő erőszaknál. Ne engedjük, hogy költészetünkben az előbbit az utóbbi váltsa fel!