Tasi József szerk.: „Inkarnáció ezüstben”. Tanulmányok Nagy Lászlóról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 5. Budapest, 1996)

„Műveld a csodát..." Vallomások Nagy Lászlóról - DÖBRENTEI KORNÉL: A megszabadított angyal

Cúöfwetilet f/torné/ A MEGSZABADÍTOTT ANGYAL Nagy László nem akart zászló lenni, nagy benső lobogása mégis azzá lett. Miért maradt meg időtálló példaképnek, hiteles etalonnak? Mert szörnyű korszakokban, gúzsbakötő körülmények közt rendelte fátuma fölmagasodni. Leküzdötte a kiszolgáltatott esendő test gravitációját és a pártállami diktatúra alant-röpülésre kényszerítő, a szellemet rothadni sárbamarasztó koloncát, melyet tovább tetéz a körülöttük mocskosodó történelmi jelen idő. Bár az emberárulók szutykát fájdalmasan rövid ideig győzte erővel a szív, de győzte, az öröklétet megkísértően győzte szép szóval a száj. A lényébe zsúfolt istenenergia, mellyel naponként lett úrrá a pokol különböző körein, úgy látszik, megtérül az időben, költői növekedését, érvényességét kiteljesíti. Horizont és vertikum benne találkozik, miként a keresztben. Gyakrabban kéne fölmutatni, hogy meghőköljenek az ördögfattyak, akik azon mesterkednek, hogy a sátán édenkertjévé züllesszék a hazát. Nagy László a jussként rátestált dologidőben, amely áldás és átok intervalluma volt, e kurta életidőben, amit a hatalom sínylődéssé silányított, csupán a verseiben bujdosott el, s nem a kihívások elől. „A hegynek fel hófúvás van, / te jársz e hófúvásban / előttünk, nem hadi ménen, / bicegve, s majdhogy szerényen, / de kőből vágott arccal, / nem malaszttal, de daccal, / példázván, hogy így kel fel, / vonul, kit sorsa rendel / hegynek fel, hófúvásnak / gázolván, jégzajlásnak, / ha kell a földdel, éggel / szemben, konok hűséggel / jársz, ha némán, ha dallal / előttünk, talpig vasban: / Isten ezüst parasztja, le / farkasok, mének, költők hercege!" - mondja gyönyörű lényeglátással Nagy László 50. születésnapjára írt versében Tóth Bálint, akit, tudom, ártatlan, de mégis kártékony feledékenységből nem hívtak meg ide a tisztelgők sorába. E figyelmetlenség figyelmeztetés: figyeljünk jobban egymásra, mert kevesen vagyunk. Isten ezüst parasztja, aki Ady ostorával csapott az országszekeret kétfelé húzó lovak közé, mert és bírta vállalni jellemmel és tehetséggel a rámért sorsot, hogy ide született a kontinens Kárpátok övezte, folyton vérző, mert elkapart sebű, gyulladásos zugába. Ahol kikerülhetetlen s szakadatlan a szembesülés az elmúlt 1100 évvel s önmagunkkal. Ahol a magyar költőnek nem adatik meg az a fényűzés, históriai kényeztetés, hogy hivatását 1 ' art pour 1 ' art gyakorolja. Nem engedheti meg, hogy az ubi bene ibi patiia (ahol a hasznom, ott a hazám) elvét vallja, hogy ne tudja, hova tartozik, hol vannak a gyökerei, mert erkölcsi gyöngeségével, idegen érdekek előretolt bábujaként népe megmaradását veszélyezteti, s ezzel árulást követ el. Önámítás hinni, már megoldódlak, megszűntek a magyarság sorskérdései, megválaszolásukhoz végre valóban felnőtt egy olyan politikai gárda, amely képes távlatosan megbirkózni e roppant és kényes feladattal. Ezek a kihívások fájóbban jelenvalók, mint valaha. Önbecsapás úgy vélekedni, hogy ebben az országban, melynek