Tasi József szerk.: „Inkarnáció ezüstben”. Tanulmányok Nagy Lászlóról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 5. Budapest, 1996)

„Műveld a csodát..." Vallomások Nagy Lászlóról - DÖBRENTEI KORNÉL: A megszabadított angyal

kétharmad részét galádul elorozták, s az idegen égisz alá kényszerített kisebbségek jogait nem biztosítják, mára megszűnt az írástudók szerepe a nemzettudat alakításában, gondozásában, s hogy már nem felelősek a nemzet erkölcsi állapotáért; önáltatás azt hinniük, ha a történelmi helyzet úgy hozza, nem kell kiállniuk a gátra, hogy mindig elbújhatnak a mű mögé, s onnan kikandikálva kivárhatják, míg elvonul a vihar, avagy megtörténik a kivéreztetés. Elefántcsonttoronyban ücsörögni vagy a semlegesség tunya pózában tetszelegni s közben Európáról képzelegni hamiskás dolog. Különben is, ez az Európáról való álmodozgatás, mely olykor délibábos játéknak tűnik, meglehetősen ellentmondásos. Rebellis türelemmel felednünk kellene, hogy olyan régi országlrancsírozókhoz akarunk feltársulni, akik a rovásunkra elkövetett bűnös tévedéseiket rendre megújítják. Tetszik, nem tetszik, e térségben mind a mai napig érvényes a tétel, hogy a tehetség morális állóképesség nélkül semmit vagy alig valamit ér. Nagy Lászlóban, mint ahogy Balassiban, Zrínyiben, Petőfiben vagy akár Adyban mindkét képesség a leghatékonyabb arányban, egymást erősítve volt, van jelen. Kiemelkedő verseit ez a harmónia uralja: az aktualitást tágabb dimenziókba emeli át, s közben ezeket a síkokat az élmény szintjén örök jelen idővé avatja. Minden igazi talentumban van egy érzékeny fekáliajelző készülék, amely ésszel mérhető pontokon túlról is jelez, rögvest kileng, ha sötét erők, aljas szándékok befogóhálója feszül a művész köré. Nagy Lászlónak is volt ilyen műszere. Amikor pályája kezdetén észrevette, hogy hitében becsapják, tisztaságát manipulálva mocskos ügyek kiszolgálójává akarják tenni, jóhiszeműségével visszaélnek, azonnal tudta, hol a helye, miként kell a továbbiakban gondolkodnia, cselekednie. Apage satanas-t kiáltott, és könyörtelenül kimondta véleményét például a Balassi Bálint lázbeszéde című versében: „Pokolé a tábor, hol vitéznél több a ringyó / s teknőc-lovasoknak csak hasamenése gyors / Ti nem hulltok el, dc sorsom kitagadom / innen, mert vétek, hogy egyhiten veletek éltem." Ez a látomásos, képekből szerveződő költészet a Juhász Ferencével együtt nem csak azért hatott a reveláció erejével, mert stílusforradalmat hozott, s gyökeresen különbözött az ötvenes évek sematikus irányától. Különben is a látomásos költészetre volt elég világirodalmi minta, olyan nevek képviselik, mint Rimbaud, Hölderlin, Blake, Dylan Thomas, Lorca, s még jócskán folytathatnók a sort. A Nagy László-i versek hatásának titka - túl azon, hogy nagy költő írta őket - a statikus, történelmi zárvánnyá tokosodó politikai rendszerben keresendő. Mert azokban a költeményekben fantasztikus dinamikát, áradást, történést, mozgást lehetett érezni - s lehet ma is - egy olyan korszakban, amelyre a dermedi mozdulatlanság, a változás ellehetetlenülése volt a jellemző. Paradoxonnak tűnik, de ott és akkor a mű, a fikció szolgált a cselekvés életteréül, vált igazi, lüktető, életet kihordó televénnyé, míg a valóság a létimitáció színtere maradt. Nagy László poétikájában nem görcsös erőlködést, hanem a költői vállalkozás emberfeletti erőfeszítéseit érzékelem. Küzdelmet, birkózást, akaratot, hogy a szárnyas lovat, a Pegazust sikerüljön befogni a Nap aranyszekere elé. Ifjú titán koromban mondta egyszer a Nimródban vörös bor iszogatása közben: „tudod, a versírásai