Tasi József szerk.: „Inkarnáció ezüstben”. Tanulmányok Nagy Lászlóról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 5. Budapest, 1996)

TŐKEI FERENC: Nagy László korszerűségéről

Ezek a tapasztalatok nem valók mindenkinek, s nem kívánom, hogy megszerezzék őket, sem a ránk ferdén néző »szabadok«, sem a velünk rokonszenvezők." Nagy László megrendülései a mi megrendüléseink is; olyan megrendülések, amelyek „hozzátartoznak az emberi és költői sorshoz", és inkább az eszményeink iránti hűségből fakadnak, semmint a hitehagyásból vagy éppen árulásból. Ha Nagy László azt mondta: „Gyanakszom" - ez azt jelenti, amit Marx Károly kedvenc jelmondata: de omnibus dubitandum. Hogy is ne gyanakodott volna, amikor azt látta, hogy az ő eszményei szocializmusától az államszocialista berendezkedés egyre inkább eltávolodik, ahelyett, hogy közelednék hozzá. Mert Nagy László szocializmusa, s ezt minden további idézgetés nélkül leszögezhetjük: közösségek berendezkedése, közösségi társadalom. Ez az eszmény sugárzik egész költészetéből, még ha meg-ncm-valósultságának elégikus formájában is. S hogy verseinek hangulata egyre szorongóbb, egyre komorabb? Természetes ez, hiszen a régi eszmény megvalósulásának távolodása együtt jár (szerintem össze is függ) azzal, hogy az emberiség addig-addig mulasztotta el a megvalósítás esélyeit, hogy már az egész bioszférával együtt a fennmaradása, a léte is veszélybe került. Ma sem tudjuk, mi lesz a sorsunk. S vajon mit mondana nekünk Nagy László, az ember, ha ma élne? Csak egyéni feltevésemet mondhatom. Utolsó éveiben megújult régi barátságunk, nem egyszer találkoztunk és komolyan beszélgettünk. Ha fölidézem magamban akkori szavait, akkor azt hiszem, Nagy László semmiképpen sem lenne hűtlen választott eszményéhez, és annak jegyében fogant életművéhez. Engedtessék meg, hogy kimondjam, szocialista lenne a maga módján, anélkül, hogy valamely párthoz csatlakozna. Az ő szocializmus-eszményének érett korában már nem volt és ma sem lenne semmi köze a különböző politikai pártok szocializmus-fogalmához. Amiképpen nem volt hajlandó „népi költőnek" vallani magát, mert viszonya a népköltészethez - akárcsak Bartóké - sokkal mélyebb és komolyabb volt, semhogy köze lehetne az irodalmi élet csoportosulásaihoz. Föltevésemet egyébként nem cáfolja azóta megjelent Naplójának egyetlen mondata sem. Igaz, a „mi lenne ha" gondolkodás némileg a levegőben mozog. Legyen hát szubjektív, egyéni véleményem az, hogy Nagy László éltető hitét, eszményét ma sem dobná a sutba. Költészete és személyiségének emlékezete nekem azt mondja, hogy ma fokozottabban egy szennyes áradásban úszunk, és „fogunkban tartva" próbáljuk átmenteni a - ma még nem is látható - „túlsó partra" a „Szerelmet", azaz egy olyan társadalom eszményét, amely túl van a „közönséges kupecek civilizált megdicsőülésének" világán.