Tasi József szerk.: „Inkarnáció ezüstben”. Tanulmányok Nagy Lászlóról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 5. Budapest, 1996)

„Műveld a csodát..." Vallomások Nagy Lászlóról - BEREK KATALIN: Nem éltem hiába...

NEM ÉLTEM HIÁBA... Tisztelt Közönség! Sokat gondolkodtam a megkeresés után, hogy elvállaljam-e ezt a személyes megjelenést és megnyilatkozást. Kétirányú akadályt kellett ugyanis legyőznöm. Az első a betegségem, amiről bizonyára sokan tudnak, s ami komoly akadályt jelentett számomra; míg végül is úgy döntöttem, hogy közel 1 és 3/4 év után emberek előtt ismét megszólalok, bár a beszédem rossz. Más esetben biztosan nem tettem volna meg, de Nagy Lászlóról volt szó... És jött a második akadály: Én Nagy Lászlóról nem tudok, és nem is akarok irodalomtörténészi módon értékelést adni. Nekem O - és engedjék meg most a legelején kimondanom, nem tudom Nagy Lászlóként emlegetni -, Laci az életem egy részét jelentette. És úgy gondolom, hogy a saját munkásságom azon részével, ami hozzá kötött, vállaltam és megtettem az értékelést. A gondolkodás során végül rájöttem, hogy amennyiben megszólalok, az csak az őszinte hangú megnyilatkozás lehet. így tehát az elkövetkező percekben egy személyes hangvételű monológot hallhatnak két művész egymásra találásáról, egymásra csodálkozásáról és igaz barátságáról. Itt kell mindjárt az elején megjegyeznem azt is, bizonyos kósza hírek megcáfolására, hogy a köztünk levő kapcsolat ugyan intim és rendkívül erős volt, de szerelemről soha nem volt szó sem az O, sem az én részemről. Pedig játékosan úgy szólított: Szerelmeském! Barátság volt a szó valódi értelmében, ami a munkáról, a költészetről, emberségről, a közös lélek rezdüléseiről szólt, onnan táplálkozott. Tudtunk egymás gondjairól, de a munka mindennél fontosabb volt. Laci szófukar, hallgatag ember volt, csak néhány közeli barátjának nyílt meg, így nekem is. Még apja életében ismertem meg a szüleit, akiket végtelenül szeretett. Érzékeny lelkű, nagy ember volt, de nem szabad szobrot csinálni belőle, mert nem az. Egy közös szilveszter estén csapatosan hazafelé menet politizáltunk, vitatkoztunk és én kijelentettem: nem értek egyet vele... Odanyúlt a botjával a nyakamhoz, maga felé húzott, és azt mondta: „De jó neked, az Úristenit, hogy mindent kimondhatsz..." De hadd kezdjem az elején. 1962-ben az Egyetemi Színpadon készültem az első önálló estemre, Ének a költészetről címmel - egy kínai vers volt a címadó. A műsoromban szerepelt Federico Garcia Lorca Siratóének Ignacio Sanchez Mejías torreádor fölött című verse is, ami rendkívül fontos volt számomra, de nem tetszett a fordítás. Egy rádiós barátom tudott a készülő munkámról, és kéziratban átadta nekem Laci fordításait, amit még nem fogadtak el, mert támadták a spanyolosok. Tökéletesen fedte az elképzeléseimet. Annyira tetszett, hogy bár nem ismertem Lacit, még aznap este felhívtam, hozzájárul-e ahhoz, hogy az O fordításában mondjam ezt a verset. „Ha vállalja a kockázatot, igen..." - mondta Ő. Majd három hét múlva ismét felhívtam, hogy elkészültem a verssel, örülnék, ha meghallgatná, tudni szeret-