Tasi József szerk.: „Inkarnáció ezüstben”. Tanulmányok Nagy Lászlóról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 5. Budapest, 1996)

DEME TAMÁS: Kezdetben vala az Ige: a szóvá tett kép, az ikontermő szó

szárnyas lóképzete a magyarázat a sok repülő testre. Egy önvallomásából tudjuk, Nagy László sokat repült álmában. Ilyenkor könyökét szorosan derekához szorította, s fölemelkedett a világ fölé. Pegazus, persze, jelen van rendesen, mint égi vízszintező. Inkább a metmorfózisai tanulságosak. Az egyik Szécsi Margit-vers illusztrációjánál (A betemetett nádas) hosszú gépet (boronát?) húz az igába fogott szárnyas ló, a Látomás az öregségről illusztrációnál a főszereplő alatti mén már nem visel szárnyat. Szárnya a rajta ülő asszonynak van, aki suhan. A szárnyas lovak csak mintegy - vízióképp beszélgetnek a kép sokadik horizontja fölött, s a dupla Nap alatt egy másik, lógó fejű lovat vezet (ki a képből) egy nő. Lószárny a porban. A költő-szimbólum, az „államilag engedélyezett magán-mén" a lebéklyózott matéria szellemi ellenpontjaként, mintegy reményként viseli a szárnyat. Legtökéletesebben talán a Kondor Béla emlékére készített Szárny és piramis című képvers összegzi e szimbólum jelentését - éppen, mivel ez a legelvontabb. A kép tiszta, egyszerűvé csiszolt. A földön piramist formázó négyzetek (kockák) sötét halmaza. Akár egy levágott, megkövült szárnyvég. Fölölte, csupa íves, tollas lendülettel két könnyű szárnyháromszög vibrál, száll. Kontraszt. Akár a „kegyelem és nehézkedés" (Simone Weil). Akár a szellemi és anyagi lét. Egymásra utaltak, egymásra mutatnak. Ahogy Kondor és Nagy László. S végül egy gondolat a legemberibb szárnyas rajzáról. Az 1973-ban készített Tusrajz Szilágyi Domokoshoz megrendítő erejű embléma. Összefoglaló érvényű monogram, pecsét, bélyegrajz. E képen vállára hajtott fejjel ül egy költő („vállalja-e gyönge vállad, amit vállam elvállal? - írta Domokos). Kezében pohár, mellette levetett, didergő cipők. Arca Lászlót, Domokost egyaránt formázza. Nem tudni, mire gondol, testét talán láz rázza. Alakját körbe rámázza egy hatalmas képkeret. E keretből (a korból) kilóg meztelen lába. Meg a borosüveg. Még a szélfútta fák („hegyek, fák, füvek, ágak, harag-zöld, azúr-menny, szívem rokonai"), a lekerekedő horizonttal. S ahogyan lent a lábak, úgy „lónak ki" fönt a képből a transzcendens felé, fölfelé húzó szárnyak. Ennél szebben soha senki nem összegezte Szilágyi Domokos angyaliemberi hallatását (csak Illyés Kinga versmondása fogható hozzá). Természetes, hogy az idejekorán elszállt, József Attila-i értékű erdélyi költőfejedelem szárnyait - dunántúli lelki rokona, a rokon örömöket, rokon-kínt versbeszedő, versben bujdosó magyar költőherceg tudta megrajzolni. Értett a szárnyaláshoz. Képek szavai, szavak szóképei Ezen szerény hozzászólásom - Nagy László képeinek kiállítása és a költészet napi megemlékezés kapcsán - vázlat, egy nagyobb terjedelmű majdani tanulmány bevezetőjeként. Miközben kis írásomhoz végignéztem Nagy László kiállítandó képeit, nemcsak a hátborzongató „déjá vu" élménye tört rám, hanem fölidéződtek egészen mélyen elraktározott élmények. Éreztem Nagy László kézfogásának erejét, azon az időből, amikor először vittem hozzá verseimet. Láttam emlékeimben Szécsi Margit két ujja közé elegánsan csippentett cigarettáját, s szavát, ahogyan a Margit-szigeti szálloda