Tasi József szerk.: „Inkarnáció ezüstben”. Tanulmányok Nagy Lászlóról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 5. Budapest, 1996)

DEME TAMÁS: Kezdetben vala az Ige: a szóvá tett kép, az ikontermő szó

alkotónak) a szimbóluma. Ez a lovag nem az a lovag. Nem szent, hanem rettenet. Az üzenet kulcsa a kezében tartott furcsaság, amely nem más, mint a maszkja. Álarcos, megtévesztő hős tehát. Hamis szentgyörgy. S hirtelen idevillan az Apokalipszis antikrisztusának képe. Értjük: jelen a Nagy Megtévesztő. Lovának mintha nem is füle, de szarva volna. S ha mellétesszük a formában ezt kiegészítő nagy bikaképet, összeáll a magyarázat. Öklelő szarvú, nagyheréjű, pusztító bika néz szemünkbe, farka lesöpri az ég csillagát. Illetve, dehogy néz szembe. Üres a szeme. Üres. Ló, lószem, szemek Egészen varázslatosak a lőszernek. A valóságban is, László rajzain is. Az ember a szembogarával néz. Ha közelről nézünk a lóra, az az érzésünk, hogy egész hatalmas mandulaszemével ránktekint. Teli a szem, teli a tekintet. A lovakról készített képek már igen korán kikéretőztek a költő rajzoló-kezéből. De az ifjúkor csikóvázlatainak hamvas líraisága hamar drámaivá válik a képeken. Valóban szervesen összefügg azon barátok képi gondolkodása, akik a lovak által saját esztétikai, etikai magatartásukat tudták megjeleníteni. Csoóri Sándor, Kósa Ferenc és a halhatatlanságba (részben az Elégia ló-filmje révén) került Huszárik Zoltán nem véletlenül fordultak ehhez a hűséges, intelligens, emberkézhez szokott négylábúhoz, mint jelképhez. Nagy László Szárny és piramis kötetében sem véletlenül került egymás mellé (Csoóri és a költő fia, Nagy András válogatásában) a Búcsúzik a lovacska életműhatároló nagy verse és a lehajtott fejű lófejrajz, amelyet töményen szomorúnak, beletörődőén sorsmegérzőnek és tragikusan hitelesnek érzünk. Feketéllő száj, orrlyuk - hatalmasra tágulva, ágaskodó, fekete kürtőjű fül, s középütt a legbeszédesebb érzékszerv, mély gyásszal hallgató szem. Talán a legszebb lófej-rajz, amit valaha láttam. Halkan vall: - „pillantásomtól a gyilkos beléndek / megretten s méreg helyett/szívesen termelne cukrot... " Elhisszük neki. Krisztusi tekintet. Megejtőek a másutt, emberfejeken is feltűnő, „modiglianis" tele-tekintetek. A jelképpé vált költő előd szeme (Ady Endre, acrilic, 1972.) szinte hasonlít a nagy vörös lófej nézésére. A Király és kiscsikó krétarajzon irányában is, tartásában is, titokzatos szemgömbjével is összetartozik a király és a ló tekintete, éppúgy, mint az 1965-ös Arcok gouache-kép holdvilágképű parasztfejeinek semmibe-tűnődése. Egészen más a Szécsi Margit tusrajz, vagy a 73-as glóriás Önarckép konkrét, ikonszerű tekintete. Itt érzelmes, versbe kívánkozó szem-üzenet, akárcsak a 77-es Szilágyi Domokos portrén. S az 1975-ből való Önarckép (nád-tusrajz) viszont már elvont, csak vonalakból jelképpé nemesedett titokzatosság. E rajzán Nagy Lászlónak már nem kell szembogár-jelzés. Már a végtelenre lát. Szárny, szárnyalás Valószínűleg a bulgáriai ortodox ikonok, no meg Kondor Béla bibliás, angyalos képzelete varázsolta elő Nagy László „szárnyait". Nem a mitológiabeli Pegazus