Tasi József szerk.: „Inkarnáció ezüstben”. Tanulmányok Nagy Lászlóról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 5. Budapest, 1996)

DEME TAMÁS: Kezdetben vala az Ige: a szóvá tett kép, az ikontermő szó

érleli a kor, akár a felsőiszkázi kert elhíresült körtefáját, amely „háromszor megcsavarodott kínjában". És föltünedeznek az angyalok, a repülő lovak, a finom kezében cigarettát, mint önvédelmi kést emelő Margit, beúsznak a képbe Dylan Thomas vitorlás hajói, kihívó űrhajók és kiskurvák, feliratok úsznak az égen, és egyre több az angyal, egyre több a rebbenő, csattanó szárny, a vigyázz-magadra kép, a mégis-túléljük ikon. S mire vázlatai közt elérkezünk a borospoharát emelő, majd egyik kezével arcát eltakaró, másik kezével magamegadóan földet érintő emberangyalhoz, már sejtjük, miféle eredeti szimbolikát talált a képfaragó költő. Wim Wenderset messze (több lóhosszal) megelőzve mutatja be életfilmjét a közép-európai abszurd reményt s eszméleteink kollektív tudattalanját forgató parasztértelmiségi mesebeli szegénylegény, országházba-nem-jutó képviselőherceg. Már régen nem jelet ró a papírra. Hanem jelképet. Ikont, majd emblémát, címert. (Érdemes összevetni Szécsi Margit Új heraldika című kötetét az ezidőtájt keletkezett Nagy László képek sűrítő emblematikájával.) Jelképei magukban megálló, autonóm képekként is világítanak, dc legtöbbjükben ott dereng a korra, a perventálódó világra utaló gesztus. Nézzünk meg néhányat fontos jelképeiből. Szent Györgytől a „hattyúnyakú görényig" A bolgár kultúrát jól ismerő Nagy Lászlónak igen kedves az ikonikus ábrázolások egyi őstípusa, a Sárkányölő Szent György jelképe. Költőnk ezt a szimbólumot sokszor, sokféleképpen megfestette. Hol védőszent-idézésként, hol magára vonatkoztatva. Szelídzöld-, vagy vörösköpenyes, bizánci módra archaizáló, lovas szentképek között már van egy, amelyiknél a sárkány - éppen szokatlansága miatt - igen figyelemreméltó. Egyáltalán nem egységes ez a sárkánykígyó, és semmiképp sem lenyűgöző erejű óriás-veszély. Inkább alantas, sunyi, faroktekergető. Teste nem a népmesék tűzokádó ősgyíkja, hanem valami madárból és rágcsálóból összetett hibrid ocsmányság, amelyről Nagy László barátai által használt költői szóújítás jut eszünkbe: a hattyúnyakú görény. Ami nem más, mint a szocialista diktatúra túlérett gyümölcsférge - a pártközpont Agitációs és Propaganda Osztálya, a közgyűlőletnek örvendő „APO". A mindent ellenőrző cenzúra, a centralizált totális hatalom karmos keze. A pávatollas madárgyilkos ragadozó, bűzölgő álkölnivédjegy. Ezen a képen még igaz a lovasszent gesztusa. Ledöfi a gonoszt. Ám a látvány hirtelen átalakul. Feltűnik egy - szinte mindenben erre az ikonra hasonlító - pszeudolovag. Ez a fekete-fehér kép egy igen kemény, Picasso korai korszakára hasonlító, drámai erejű tusrajz. Fekete lovon, fekete lovag, kezében dárda, a másikban valami furcsaság. Ám az éles átlóban lendülő dárda itt már nem a Rosszat, az ősbűn-kígyól döfi át hanem egy gitárt. A gitár itt megint jelkép. A költészet, az alkotás jelképe. Garcia Lorca barátjának, a börtönben elpusztult Miguel Hernandeznek (vagy bármely más