Tasi József szerk.: „Inkarnáció ezüstben”. Tanulmányok Nagy Lászlóról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 5. Budapest, 1996)

BODNÁR GYÖRGY: Nagy László prózája

komplementer motívumok, amelyek esetlegességükben is elénk állítják a többdimenziós embert, a tájban élő, a természet-törvények közé elhelyezett létezőt és a társadalom egyedét. Ezek az emlékezések így válnak hangulatképpé, lelki rajzzá és társadalmi leírássá, miközben megőrzik egy magántörténetben a történelem lenyomatát. De nem nélkülözik ezek az elbeszélt életrajzok nagy többletét, a drámai fordulatok kinagyítását sem. Nagy László többször elmondja, hogy egy iszkázi parasztcsaládba született, amely egy egész történelmi korszakon át küszködött a birtokbővítéshez szükséges kölcsönnel, dc családtörténete átlagos szociográfiai adalék marad, ha nem jelenik meg benne a rendhagyó fordulat. Kinagyítja tehát édesanyjának azt az elhatározását, amely megteremti továbbtanulásának lehetőségét. Anyja Pápára költözteti a nagymamát, hozzátelepíli az unokákat, akik így - mintegy magáninternátusban - végezhetik el a polgárit, s a kereskedelmi középiskolát. Kétségkívül rendkívüli helyzet ez, amely mögött bizonyára egy romantikusan racionalista anyai vágy húzódik meg. A történelemben pedig határhelyzet ez, amely annyi magyar író életrajzában ad magyarázatot a kiválás titkára. Ha nem jön létre ez a határhelyzet, bizonyára nehezebb lesz Nagy László útja akkor is, amikor az 1945 utáni változások a NÉKOSZ jóvoltából történelmi lehetőséget is teremtettek a tanulás esélyegyenlősége számára. A másik kinagyításban Nagy László egyéni gyermekkori tragédiája jelenik meg. Itt azt a betegséget és műtétet írja le, amely tönkretette egyik lábát, s egy életre járógépre kényszerítette. A szenvedésről tárgyilagosan szól, s teljesen hallgat tragédiájának lelki hatásáról. Egy metaforára bízza megrendülésének kifejezését. Vallomása előtt elmondja, hogy valaha egy vadkörtefát ültetett az akácos szélére, amelynek egyenes a törzse, de közelről látni, hogy háromszor megcsavarta az északi szél. Tragikus történetét pedig így fejezi be: A doktor azt mondta: kár. Azóta járok járógéppel. Aztán jöttek a csavarások felnőtt koromban, bensőmben is. A vadkörtefa erős, és bőven terem, bár hármat csavart rajta a szél. De Nagy László nem elégszik meg az érzelgősség metaforikus ellenpontozásával sem. Metaforáját is objektíven reflektálja. Magam hasonlítottam áfához- folytatja , felületes írói fogás. Ha van érzelmi élete, emlékezete [...], akkor is nagyon különbözünk.O százszorta jobban bírja a rosszat, szép arany-zöld vitéz. Láthatólag semmi kényesség benne. Tekintve érzékeimet, melyek annyiszor vertek meg csömörrel, hasonlítok a lóhoz inkább. S máris visszatér a szülői ház hétköznapjaihoz, s kedvenc írói és rajzolói motívumához, a lóhoz. S innen már a költészetben újjászületett élet vezeti a prózai szövegek Nagy Lászlóját is. Epikus vagy gondolati mondanivalói ars poeticájára vagy műhelygondjaira irányulnak, s ha az élet dolgairól szól, véleményének vonatkozási pontjai azok az értékek, amelyeket költészetében teremtett meg. Prózai szövegei között elszaporodnak az interjúk, s kérdezői az életről és halálról is azért faggatják, mert verseinek erőterét keresik az előtörténetben, a világképben és a költészetelméletben. Beszélgető társaival sokszor szerencséje volt. Egyik legtartalmasabb nyilatkozatára például az a Kormos István ösztönözte, aki már hosszú ideje költőtársként és barátként figyelhette esetleges megnyilatkozásainak életszerű gondolatmenetét, s aki tudta, hogy az érvényes kérdésben már benne rejlik a válasz is. Kettejük beszélgetésig