Tasi József szerk.: „Inkarnáció ezüstben”. Tanulmányok Nagy Lászlóról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 5. Budapest, 1996)

BODNÁR GYÖRGY: Nagy László prózája

séből az a Nagy László lép elénk, aki nélkülözni képes az íróság fennkölt díszeit, aki nem választja ketté a sorskérdések irodalmát és a költői játékot, aki történetét egyszerre vezeti vissza a családi hierarchiára, az Istennel való perlekedésre, a szorongó álmokra, a babonákra, a sírásra, az örömre, s a nagy elődöktől tanult mesterségre és magatartásra. Ez a költő ámulni tud a szép természeten, s jónak látja az embert, miközben tudja, hogy a föld lakói nemcsak escndőek, hanem egymást pusztítók is. Az ember antinómiái persze meg is béníthatnák, ha éppen nem a költészetben találná meg a jobb emberi sors befejezhetetlen kiküzdésének közegét. Ezért máshol külön prózaszöveget szentel a költői küldetés meghatározásának, amelyről azt vallja, hogy a két fogalom eredendően egymásban hordozza a másikat, így jut el gondolatmenete a közönséghez, amely nélkül nincs költészet, s amely mint világ, nem lehet meg a költészet nélkül. S a közönséget nemcsak a világ megtestesítőjének tekinti, hanem az olvasók együttesének is. Amikor versei bonyolultságáról és nehezen érthetőségéről faggatják, mindig figyelembe veszi, hogy a vers párbeszédet feltételez a költő és az olvasó között, amely párbeszédben egyik résztvevő sem mozdulatlan, mindkettő remélheti a közös verskultúra kialakulását. S a közönség és a küldetés e felfogása hamar találkozik költészetében és gondolatmenetében a népköltészet modernkori szerepének végiggondolásával. S ebben a kérdéskörben sem elégszik meg elindító világából hozott vonzalmainak bevallásával, hanem módszeresen szemügyre veszi a ballada, a népdal és a népzene eszközgazdagító lehetőségeit. Nagyra becsüli a népköltészetben megőrzött versszerűséget, tömörséget és merész metaforizálást. miközben számol a folklór édes és könnyű sablonjainak hatásával is. »Az összetettebb, dinamikusabb szöveg és dallamritmus, az abszurditásig teljes képet, a szentségtörést, a komor, de szabad lelkületet« kerestem itt írja -, »s nem tartom magam népi költőnek, sem stílus és téma szerint, sem a szó néptribuni ételmében«. A kinagyítás módszerével a népköltészet témakörében is él Nagy László. Számos prózai szövege a bolgár és a balkáni népköltészettel foglalkozik, s ezek az írások ugyanúgy gazdagították világirodalom-képünket, mint az ő nagy műfordítás-gyűjteményei. A hagyományos irodalmi kultúra hatásait Nagy László legtöbbször a képzőművészet irányában lépte át. A festők és grafikusok alkotótársaként is tehette ezt, de mindig tartózkodott a szakkritika módszerétől és fogalmaitól. Tájékozottsága a mesterség eszközeiben, s ráhangolódó képessége érvényes méltatóvá tette akkor is, amikor az írói kifejezéshez közel maradva művésztársai egyéniségének jellemzésével, vagy műveik leírásával élt. Barátai közül számosan, és az Élet és Irodalom képszerkesztőjeként is sokszor kérték fel kiállítás-megnyitásra, s ezeket az alkalmakat arra használta fel, hogy az irodalmi és a képi megközelítés találkozási pontjain mutassa be a szótlan alkotásokat. Prózai írásainak e ciklusában Kondor Béla alakja és életműve áll a középpontban. Egy barátság történetét, s egy szellemi találkozás éveit idézik ezek az írások, s ugyanazt a küzdelmes viszonyt elemzik a hagyomány és az izmusok, s a techné és az etika között, amelyet költészetében Nagy László is vállalt. A képzőművészet izmusainak nem esik rabjául - mondotta Kondor Béláról az Ernst Múzeumban - Játszik velük, mint macska az egérrel. Mindezen túl az értő láto-