Tasi József szerk.: „Inkarnáció ezüstben”. Tanulmányok Nagy Lászlóról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 5. Budapest, 1996)
DONCSEV TOSO: Nagy László és a bolgár kultúra, több tételben
fogalmazzák meg annak a kornak a kívánalmait és hangulatát, amelyben létrejöttek. Népszerűségüket, korokon átívelő hatásukat annak is köszönhetik, hogy megszületésük óta mind a mai napig az adott társadalmi valósághoz érvényes üzenetet tolmácsolnak. A kelet-európai történelem viszonylagos ismétlődése, a társadalmi kérdések megoldatlansága mögöttes tartalmakat kölcsönöz a műnek, újabb, a régire épülő és azzal összecsengő értelmezést. Szerintem ezeket a verseket a legnehezebb fordítani, hiszen az eredeti rangját, súlyát és az adott nemzet irodalmában, történetében, s jelenében betöltött szerepét főleg a művön kívüli tényezők adják. És lábjegyzetekkel még senkinek sem sikerült művészi élményt csiholnia s hevítenie. A Hadzsi Dimiterhez legalább olyan terjedelmű magyarázat szükségeltetne, mint amennyi maga az alkotás. Már maga a cím is érzelmet vált ki a bolgár hallgatóságból, az idegenekből - értetlenséget. A hatást fokozó tulajdonnevek ellenkező reakciókat hoznak elő az idegen ajkú olvasóból. Nem hiába vallja Nagy László: „Kosztolányi valahol azt mondja, hogy a műfordítás olyan, mind a zsákbafutás. Igaz. De hőstett és gyönyör is lehet, ha a zsákban futó nem nagyon marad el a szabad futótól. A hasonlat mégis komikus, illik a rossz műfordításra." 1970-ben jelentek meg Hriszto Botev összes versei a Kenyér vagy golyó című kötetben. Minden költemény két fordításban szerepelt. Önmagát kínálta az összevetés. Vizsgálódásaim tömör összegzése a Nagyvilágban jelent meg. Nagy László a verssorok erejével hitelesen tanúsította, hogy Botev valóban nagy költő, s a magyar olvasóknak nemcsak becsületszóra kell ebben hinniük, mert fordításainak megjelenéséig, úgy hiszem, a korábbi hangzatos kitételeknek nem volt meg még az aranyfedezetük. Nagy László szereti a hűséges fordítást, ragaszkodik az eredeti rímeléshez és ritmushoz, ügyel a formai jegyekre, ismeri a hangzás hatalmát, és van türelme, tehetsége, hogy mindezt érzékeltesse fordításában. Nagy László a bolgár népköltészet ismeretében fordítja Botev balladáját, a Búcsút, és másik két költőtársától, Faludy Györgytől és Képes Gézától eltérően érzi és tudja, hogy a fekete jelző használata funkcionális, benne visszacseng a népballadákban a rontó erőt szimbolizáló szín, és tetszőleges szinonimákkal ez fel nem cserélhető, így ő sötét ozmán száműző-t fordít, Faludy átkos ozmán zsamok-ot. Képes Géza vicsorgó török zsivány-í. A hősi halál komorságát az eredetihez hasonlatosan Nagy László így ragadja meg: „ vérem a földön sötétül, fekete földön feketén" Faludy György szerint: „És véremet a barna föld barna ölébe rejti el!" S végül Képes Gézánál:
