Tasi József szerk.: „Inkarnáció ezüstben”. Tanulmányok Nagy Lászlóról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 5. Budapest, 1996)

DONCSEV TOSO: Nagy László és a bolgár kultúra, több tételben

NAGY LÁSZLÓ ÉS A BOLGÁR KULTÚRA, TÖBB TÉTELBEN /. tétel Huszonöt éven át felgyűlt benyomásaim és tapasztalataim alapján, melyeket szerte az országban szereztem, talán elmondhatom, hogy a bolgárság kultúrájának három köre gyakorol hatást, vagy legalábbis elevenen él a magyar köztudatban: a magyarországi bolgár földművesek munkájának és terményeinek minőségi mérceként való felemlegetése, azaz a bolgár kertészkedés, kertművelés dicsérő elismerése, másrészt a szellemi kultúra terén Hriszto Botev bolgár Petőfiként történő meghatározása, utalva ezzel irodalmi-közéleti szerepük és életsorsuk hasonlóságára, harmadrészt pedig a versbarátok, sőt a tájékozott nagyközönség is az egyetemes bolgár kultúra vitathatatlan értékének, világviszonylatban kiemelkedő jelenségnek tartja a bolgár népköltési, s mindezt Nagy László nevéhez, költészetéhez kapcsolja. A bolgár irodalomtörténetben, először 1899-ben Pencso Szlavejkov fogalmazta meg Petőfinek szentelt nagyívű tanulmányában a két költő sorsközösségét, és azóta számtalan kutató szolgáltatott hozzá újabb adalékokat, míg politikusok és tanítók révén és újságcikkek közvetítésével társadalmi ténnyé vált az első gondolatkísérlet. Az első vers, amelyre apám megtanított Botev Hadzsi Dimitere volt. A bolgár irodalom Nemzeti dala. Olvasni csak később tanultam meg. A bolgár közoktatás és a hivatalos irodalomkritika szerint is ez a legszebb bolgár költemény, sőt, a Balkánhegységet leíró négy sora a bolgár költészet csúcsa. Tízéves lehettem, amikor kezembe került a vers magyar változata Faludy György fordításában. Műfordításról, költői formákról fogalmam sem volt, de ösztönös reakciómra máig emlékszem. Zavarodottságot éreztem. Miért hangzik másképp magyarul, miért nincs hatással rám, miért nem borzolja érzékeimet a magyar szöveg, s miért borzongtatnak meg Botev szavai? Egyetemistaként szinte ugyanígy éreztem, amikor először olvastam el a Nemzeti dalt Nevena Sztefanova bolgárításában. Rögvest a fordítót kárhoztattam, aztán magam mellé teltem az eredetit s a fordítást. Rájöttem, hogy a bolgár változathoz nem társul mindaz a mögöttes tudás, az emlék, az érzelem, ami villámcsapásként ér, ha meghalljuk a mozgósító refrént: „A magyarok istenére. / Esküszünk." A bolgár és a magyar szépirodalomban, de gondolom bízvást tágíthatom a kört Kelet-Európára is, léteznek olyan alkotások, amelyek sajátos üzenetek hordozói. Irodalmi hatásuk kevéssé érthető és érzékelhető, ha a művet társadalmi-történeti szövetéből kiszakítva, önmagában vett esztétikai értékeire lecsupaszítva vizsgáljuk, mert ezek közhelyszerűeknek, netán érzelgőseknek tűnhetnek, és részben valóban magukon viselik ezeket a stílusjegyeket, hiszen elementárisán, kevesebb áttétellel