Tasi József szerk.: „Inkarnáció ezüstben”. Tanulmányok Nagy Lászlóról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 5. Budapest, 1996)
LAKNER LAJOS: Nagy László mai befogadásának lehetősége
tummal jellemezhetünk leginkább. A Nagy László-i líramodell mára folytathatatlannak tűnik. 67 E lírai személyiség meglevő szociális szerepek, érvényes társadalmi diskurzusok szerint szerveződik meg, s mert a bennfoglalt közösség legitimálja szerepét és válaszait, s értékbiztonsággal ajándékozza meg, így a lírai szubjektum identitása, és a költeményekben megnyilatkozó igazság nem válhat problematikussá. Nagy László korábbi verseiben ugyanis a lírai személyiség mindig rátalálhat önmaga állandó igaz valójára, amit épp az elemzett költői szerep garantál. Épp emiatt van, hogy leginkább az utolsó korszak néhány költeményét jellemzi az, amit Stierle a líra transzgresszív funkciójának nevezett, vagyis amikor a lírai diskurzus eloldódik a gyakorlati világ kontextusából, amikor már nem áll egy társadalmilag rögzített diskurzus sémájának az uralma alatt, s így a lírai személyiség identitása, s vele együtt az általa képviselt igazság is kérdésessé, vagyis újra és újra megalkotásra váróvá válik. Az ilyen társadalmi diskurzusok uralma alatt leginkább irányköltészet születhet. Nagy László, mint ismert, 50-es évekbeli csalódása után kerülte a költészetnek ezt a fajtáját, s az emberi nem egyetemes érdekét feltételező metafizikai elvhez menekült mint ami megvédi az ilyen csapdáktól. A társadalmi diskurzusként értelmezhető versbeszédet így ekkor már nem a közvetlen politikai gyakorlat, hanem egy eszményi társadalom megvalósíthatóságának hite szervezi, s ebből a nézőpontból szólítja meg a befogadó szociális énjét. A konkrét társadalmi problémáknak ezért szinte mindig csak eszmei párlatai jelennek meg Nagy László verseiben, s a mindenség, az egyetemesség horizontja növeszti fenségessé a lírai szubjektumot, s határozza meg nézőpontját. „... az érett költőnél nemcsak a valóság, de a költői én is elvonatkoztatott, világra nagyított szubjektum, aki nem a költő életét, hanem a lét drámáját éli át a versben... Ez a költői én (...) lényegi életet élő, esetlegességeitől megfosztott szubjektum"™ (kiemelés tőlem - LL) - írja találóan Kis Pintér Imre. Erre vonatkozik Kálmán C. György vádja is a versek elvont eszmeiségét illetően. Jóllehet felfejthetők azok a konkrét történeti, társadalmi motívumok, amik egy-egy vers születésénél szerepet játszottak, ahogy Görömbei András is teszi Kálmánnak írt válaszában 69 , de ezekre nem alapozható valamely alkotás hatáspotenciálja, mert csak történetileg tehetik jelentésessé, érthetővé a verseket. Az utolsó korszakban megfigyelhető változás, úgy tűnik, a szociális szerepajánlatokban gondolkodó, elvont emberi közösséget feltételező, az embert csak egyetemes értékekhez mérő világértés elégtelenné válását mutatja. Az utolsó pályaszakasz fenti értelmezése ugyanakkor a korábbi periódusok egyes alkotásait előtérbe helyezheti, másokat viszont háttérbe szoríthat. Vonatkozhat ez még olyan műre is, mint a Menyegző. Hisz ebből a nézőpontból olyan kérdések is megfogalmazódhatnak, mint amit Tamás Attila tett fel például e vers kapcsán: „az a kérdés kívánkozik ki belőlem, hogy ilyen egyértelműen polarizál-e vajon korunk? Hősökre és velük szemben álló „vénekre", meg egy alaktalan masszaként hömpölygő tömegre." 711 Ez a kérdés nem egyszerűen csak a jelen perspektívájából, hanem a költői pálya egészéből is következik.
