Tasi József szerk.: „Inkarnáció ezüstben”. Tanulmányok Nagy Lászlóról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 5. Budapest, 1996)
LAKNER LAJOS: Nagy László mai befogadásának lehetősége
3.2 A konkrét társadalmi kontextusból kiemelő transzgresszív funkció, amely egyébként a líra legjellegzetesebb sajátosságának tűnik 71 , a befogadás kérdésének szempontjából azért fontos, mert a líra transzepochális képességét is érinti, amenynyiben nem kötődik adott, csak történetileg érvényes társadalmi diskurzushoz. Nem lehet véletlen, hogy a Nagy László költeményeit érintő kritikák épp e szociálisan értelmezett lírai személyiséggel, lírai világképpel kapcsolatban fogalmazták meg kételyeiket. Tamás Attila az 1986-os konferenciához fűzött megjegyzéseiben arra hívta fel a figyelmet, hogy fontos lenne átgondolni, vajon még ma is azok a versek tűnnek-e „korszerűnek", amit megjelenésükkor, az akkori életszituáció szorításában annak láttunk, s az utolsó korszak néhány töprengő, vívódó versére (Arany úr, az Őszikék meg én. Föltárt idill) hívja fel a figyelmet. A fentiek alapján magam is úgy látom, érdemes lenne innét, az utolsó korszak felől újraolvasni Nagy László verseit. Mert igaz ugyan, hogy a kor kulturális szisztémája másságának a feltárása után érteni véljük e költészet által nyitott világ különösségét. S igaz lehet az a Pannenberg által hangoztatott igény is, hogy a megértés során „a jelentől való eltérésben kell megragadni az egykori szituációt, amelyre a szöveg vonatkozik, s az egykorit csak e különbözőségében vonatkoztathatjuk a jelenre", hisz horizontösszeolvadás csak úgy lehetséges, ha „a szöveg egykori szituációjának és a jelennek a történelmi összefüggésére kérdezünk", vagyis az egyetemes történelmi összefüggés közvetíthet csak c folyamatban, de nem tekinthetünk el attól, hogy esztétikailag formált szövegekről van sző. S ezek bár a történeti megértés számára is megnyílhatnak, de leginkább az esztétikai igényű megértésben őrizhetik meg különösségüket. A történeti másság elismerése mellett sem tekinthetünk el tehát attól a kérdéstől, vajon képesek-e ma is esztétikai élvezetet nyújtani számunkra Nagy László versei. S végül talán arra is érdemes felhívni a figyelmei, hogy a kultúra inkább mérlegelő beállítódást kíván, vagyis az értékelést olyan műveletnek kell tekinteni, amely nemcsak egy adott értelmezői közösség elvárásait elégíti ki, de élvezi ugyanezen kultúra más értelmezői közösségeinek is a hozzájárulását. Enélkül a szembesítés nélkül értékelésünk és értelmezésünk „üres beszéd" marad, hisz, ahelyett, hogy a beszéd interszubjektív világára bízná, hogy megszülessen az igazság, előzetesen már mindjárt úgy véli, hogy megértett valamit" Jegyzetek 1 Keresztury Tibor, „A visszanyert mértékletesség". Szövegkijáratok, Budapest, 1992.; Kulcsár Szabó Ernő, A magyar irodalom története 1945-1990., Budapest, 1993. 2 Rudolf Bultmann, Glauben und Verstehen 2., Tübingen(3), 1961. 217. 3 Szegedy-Maszák Mihály. ,A bizony (talán )ság ábrándja: kánonképződés a posztmodern korban", Literatura, 1992. 2. 120. 4 A konferencián Nyilasy Balázs egy harmadik lehetséges közelítési módot vetett fel. Valamely költői attitűdhöz való ideológiai viszonyulás (egy attitűdből kiindulva értelmezünk és értékelünk egy másfélét) helyett a „tisztán" esztétikai vizsgálódást ajánlja. Az esztétikai megoldottság, vagy megoldatlanság értelmezése, értékelése, illetve az ehhez kapcsolódó slruktúraleírás azonban szükségképpen feltételez valamely kánont, esztétikai eszményt, mint viszonyítási pontot, ennyiben tehát maga sem tisztán esztétikai, másrészt
