Tasi József szerk.: „Inkarnáció ezüstben”. Tanulmányok Nagy Lászlóról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 5. Budapest, 1996)
LAKNER LAJOS: Nagy László mai befogadásának lehetősége
felvetése ugyanis azt jelenti, hogy a műalkotást nem mint szöveget, hanem mint diskurzust tekintjük, vagyis elfogadjuk, hogy az értelemadás, illetve bármely értelmezés legitimációja nem valamely értelmezői közösség szubjektív aktusa, hanem konszenzust tételező recepciós folyamat ideiglenes eredménye. Az interpretáló ugyanis sohasem tudhatja, „wo die Identität des Sprechers oder des Hörers, des Textes oder des Interpreten, der Sinnintction oder ihres Verständnisses beginnt"? 2 A hivatásos interpretátor számára elengedhetetlennek érzem annak a vizsgálatát, vajon csak ő nyitotta-e meg a műalkotás jelentéshorizontját, vagy az irodalom rendjét is érintő és konszenzusra számottartó ízlésítéletről van-e szó. Az interpretáció művelete tehát mindig az adott műalkotás és általa az irodalom rendjének nyilvános térbe bocsátását jelenti, s a szöveg mint nyelvileg formált jelösszefüggés csak alap e diskurzus számára. 33 Nagy László költészetének e fenti értelemben vett identitása még nagyon is kétséges, hisz ahogy Kálmán C. György és Görömbei András vitája is mutatja az értelmezés még sokkal inkább ideológiai, mintsem irodalmi diskurzusban folyik, ami azért káros, mert a különböző értékektől vezérelt értelmezők nem is tartják átgondolásra érdemesnek a másik szempontjait. Esetünkben például, bár magam is elhibázottnak tartom Kálmán C. György hangnemét, mégis talán érdemes lenne elgondolkodni azon, hogy miért tűnhetnek Nagy László versei mások számára „üres beszédnek" abban az értelemben, hogy az igazság megszületésében nem igénylik az olvasó hozzájárulását, vagy, ahogy Hekerle László mondja: „Az új olvasat túltelített és redundáns költői információnak, lekötött, távoli jelentésvilágnak érzékeli életműve jelentős részét." 54 Ahhoz, hogy az ideológiainak tekinthető vitából kikerüljünk, illetve a kultikus beállítódás szabta korlátoktól megszabaduljunk, az egyetlen lehetséges útnak az tűnik számomra, ha hagyjuk, hogy Nagy László versei szöveggé válva elszakadjanak az őt kísérő kritikától, s a különböző tapasztalatokkal rendelkező olvasók és értelmezői közösségek interszubjektív terében nyerjék el indentitásukat, váljanak diskurzussá. Ekkor derülhet ki ugyanis, hogy e versek vajon képesek-e a múlt és a jelen szövegeivel való párbeszédre, képesek-e arra, hogy másságukat, egyedi jellegüket megőrizve lépjenek be irodalmunk rendjébe. A „tradicionális" értelmezői közösség számára talán megfontolandó lehet, hogy ha a kultikus befogadói magatartás által érvényesített értelmezést és értékelést Nagy László verseivel együtt nem bocsátja az irodalomról való beszéd interszubjektív terébe, akkor Nagy László életműve valóban úgy tűnhet föl, mintha már most klasszikusnak tekintendő alkotásokról lenne szó, a klasszikus mű ugyanis „azért őrződik meg, mert önmagát jelenti és önmagát értelmezi; tehát ami úgy mond valamit, hogy nem valami nyomaveszettről szól, nem puszta tanúskodás valamiről, amit még magát is értelmezni kell, hanem úgy mond valamit a mindenkori jelennek, mintha egyenesen neki mondaná. Ami »klasszikus«, az nem szorul arra, hogy előbb legyőzzük a történeti távolságot - mert az állandó közvetítésben maga hajtja végre annak leküzdését." 5 ' Anélkül, hogy belemennénk a klaszszikus mibenlétéről folyó vitába, azért idéztem mégis ezt a gadameri meghatározást, mert véleményem szerint találóan fejezi ki azt az olvasói, interpretátori beállítottságot, ami ezt az értelmezői közösséget ma jellemzi. A kultikus beállítódásnak
