Tasi József szerk.: „Inkarnáció ezüstben”. Tanulmányok Nagy Lászlóról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 5. Budapest, 1996)

LAKNER LAJOS: Nagy László mai befogadásának lehetősége

megfelelően, akár a szent szövegek esetében, tehát inkább a művek, a hagyomány megszólító erejét tartják kezdeményezőnek, mintsem a mindenkori jelen kérdéseiét. Nem árt azonban figyelmeztetni arra, hogy a szent szövegeket is demitologizálni kell, hogy a mai hívő bekerülhessen abba jelentésvilágba és hagyománytörténésbe, amiket ezek számukra megnyitnak. A kánonról gondolkodva írja Szegedy-Maszák Mihály: „Mindig két ábránd között ingadozunk. Abban a tévhitben ringatjuk magunkat, hogy értékítéleteink nem mulandó érvényűek, mert egy elképzelt, időben és térben nem elhelyezhető értelmezési közösség szentesíti őket, ám egyszersmind hadakozunk korábbi felfogások ellen, mert szokványosnak, idejemúltnak tekintjük őket. Minél maradandóbb értékű egy műalkotás, annál inkább ki vagyunk téve a veszélynek, hogy a mi értelmezésünk is éppoly gyorsan elavul, mint az elődeinké."

56 Ennek belátása talán hozzásegíthet bennünket annak a megértéséhez, miért érdemes abban reménykedni, miért lehetünk érdekeltek abban, hogy értelmezésünket minél hamarabb váltsa fel egy másik, mert ez esetünkre vetítve azt jelenti, hogy Nagy Lászlóra mindig úgy gondolhatnak a jövő nemzedékek mint közülük valóra.

57 Tagadhatatlan persze, hogy valamennyien valamely kánon tudatával érkezünk az irodalomba, s a művek diskurzussá válása így azt is jelenti, hogy előfeltevéseinket, meggyőződéseinket is kockára kell tenni. Érdemes megfontolni azonban Adorno intelmét: „Aminek egyáltalán esélye van a maradandóságra, az csak azáltal képes erre, hogy függetlenedik az alkotótól és annak közvetlen klánjától; ha az ilyen igézet megmarad, átkos teherként nehezedik arra, ami máskülönben talán hagyománynyá válhatna."

58 Én magam e fordulat végrehajtásától teszem nagy mértékben függővé Nagy László költészetének sorsát. 3.1 E líra átértelmezésének lehetőségét rejtett módon, utalásszerűén már Kis Pintér Imre egyik tanulmánya felvetette: „A fegyelemnek és a hűségnek a programszerű vállalása nyilvánvalóan költői öncsonkítással is jár. Önmagában örök vitában, ellene lázadozva fogadja csak el sorsául: »Mi vagyok én, hogy viseljem, amitől elborzadok? «... Mégis: a vállalt célnak és a költői alkatnak ez a részleges különbözése mag is - mint Arany Jánosnál volt például - egy sajátos lírai minőség forrása lehet..." S bár tanulmánya nem az általam követett gondolat irányába vitt, mégis talán idézete alapján sem önkényes a kérdés, elképzelhető-e Nagy László költészetének olyan átértékelése, mint ami Arany János esetében történt, amely bár Arany fejlődéstörténeti helyét nem érintette, de életművét a hatáspotenciál tekintetében sokkal tágabbnak mutatta, mint ahogy addig gondoltuk. A párhuzam azért is kínálkozik, mert esetünkben is - úgy vélem - a lehetséges átértelmezés kulcsa a lírai szubjektum ön- és szerepértelmezésének a kérdése. Abban Nagy László költészetének valamennyi elemzője egyetért, hogy az utolsó korszak önszemlélete és szerepértelmezése nem egyszerűen folytatása a korábbinak, hisz ezt egy másik szereptudat, helyesebben egy másik énszemlélet is kiegészíti, módosítja. Tudniillik a szociálisnak tekinthető költői ön- és szerepértelmezés mellett megjelenik az ettől független, erre mintegy rálátó, annak érvényességében kételkedő lírai szubjektum, s a szertartásos versbeszéd mellett a személyes. Hisz „halálosan puszta papírhoz" jutva megkérdőjeleződik a művészet és a művész ko-