Tasi József szerk.: „Inkarnáció ezüstben”. Tanulmányok Nagy Lászlóról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 5. Budapest, 1996)

LAKNER LAJOS: Nagy László mai befogadásának lehetősége

felosztást, hisz azt feltételezi, hogy a befogadás egyszer mint a múltba való belehelyezkedés, tehát historicista módon értelmezhető, máskor viszont a hatástörténeti tudat elfogadásával.

48 Jánosi azért kényszerül erre az ellentmondásra, mert e költészet egészét szeretné érvényesnek tudni. S lényegében a „tradicionális" szemlélet „értékképviseleti" magatartását követi. Elemzése is ezt mutatja, hiszen a „posztmodern" szemlélet annyiban érvényesül csupán, hogy az utolsó korszakban elismeri a költői világkép átmeneti megrendülését. Lényegében a mitopoétika nyelvére fordítja át az eddigi Nagy László-képet, s tanulmánya azt mutatja, hogy e horizonton belül nem tűnik fel olyan kérdés, amely radikálisan vetné fel Nagy László költészetének jelenben való érvényességét. E kísérlet ilyen vonatkozásban való kudarca is azt bizonyítja számomra, hogy nem lehet megkerülni vagy egyszerűen mint részszempontokat beolvasztani e költészettel szembeni kritikai észrevételeket. S talán azért szorultak ki eddig is az elemzésekből, mert a „tradicionális" Nagy László-kép koncepcionális kereteit érintik. Hekerle László, Tamás Attila és Kálmán C. György esetében egyértelműen erről van szó, de Nyilassy Balázs szempontjainak végigvitele is efelé mutathat. Ezen olvasatok fényében ugyanis az eddigiekkel szemben más versek tűnhetnek fontosnak, a jelenben is jelentésesnek, s így természetesen módosulhat az eddigi Nagy László-kép is. Mindezeket együttvéve úgy hiszem, a „tradicionális" Nagy László-értelmezés újragondolása halaszthatatlannak látszik. Már az 1986-os Irodalmi Napokon így látta Hekerle László: „A művek befogadása úgyszólván egyszer s mindenkorra, általános érvénnyel leszögezett értékalakzatokhoz kötődik. Ezzel a - Nagy László költészetével kapcsolatban általános - magatartással nem »csak« az a probléma, hogy olyan történetiségképzet tartja fenn, amely eltekint a jelen értelmező és formaadó aktusaitól, az újszerű, termékeny élmény kialakíthatóságától, de e magatartás arra sem kíváncsi, a szóban forgó alkotás csakugyan olyan problémátlan-e, mint amilyennek ő maga szeretné látni."

49 S érdemes itt Dewey egy gondolatát idézni, aki „arra bíztat bennünket, hogy legyünk résen olyan intellektuális eszközök használatával szemben, amelyek hasznosak voltak egy bizonyos szociokulturális környezetben, miután azonban ez a környezet megváltozott, tudatában kell lennünk annak, hogy az új helyzetek kezeléséhez esetleg új eszközöket kell találnunk."

50 Hogy e „tradicionális" értelmezési közösség számára továbbra is ily természetes módon van adva a jelentés, annak alapvetően az az oka, hogy nem merül fel számukra a szöveg indentitásának a kérdése, s ezért rögzülhet az értelmezés egy korábbi kulturális kontextusban nyert értelemben, jelentésben. Az identitás kérdésének fölvetése azért lenne fontos, illetve elengedhetetlen, mert a műalkotás, hogy szóhoz jusson, feltételezi a mindenkori olvasói tapasztalat aktivizálódását, a történeti olvasót. A jelentés rögzítése egy korábbi kulturális megértési módnak megfelelően épp e nyitottság megszüntetése miatt veszélyes. Hisz így épp azok a meghatározatlan helyek (Ingarden) iktatódnak ki, amelyek egyáltalán lehetővé teszik, hogy egy műalkotás bekapcsolódhasson a hatástörténeti folyamatba. Nem veszi tekintetbe ugyanis azt a hermeneutikai tapasztalatot, hogy „selbst wenn man tatsächlich das eine oder das andere in ihr versteht, bleiben immer noch tausend Sinnmöglichkeit offen.""

1 Az identitás kérdésének a