Tasi József szerk.: „Inkarnáció ezüstben”. Tanulmányok Nagy Lászlóról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 5. Budapest, 1996)

LAKNER LAJOS: Nagy László mai befogadásának lehetősége

kapcsolódó jelentéseket, vagyis, ha a kultikus beállítódás a művek jelentésének értelmezésében is jellegadó lesz. Ekkor ugyanis kikapcsolja az alkotó újraolvasás lehetőségét, hisz lényegében a műjelentés állandóságát, s így passzív befogadást feltételez, holott a szöveg és a befogadója közötti viszony sokkal inkább feladat, mintsem adottság

42

, hiszen az esztétikai imperatívusz épp a befogadó alkotó együttműködésére szólít fel.

43 Ezért érzem fontosnak a kultusz illő határok közé szorítását. E kultusz által irányított irodalomértés ugyanis továbbra is e versvilág lírai személyiségének „erkölcsi megítélő hatalmát" tekinti korszerűnek, jelenhez szólónak, s ebből eredezteti e költészet időtlen közlő- és normaadó képességét is. Készséggel elismerem, hogy a korábbi társadalmi kontextusban ez az etikai kívülállás és felülállás megvilágító erővel rendelkezett az akkori életszituáció számára, azonban mára már azzal is szembe kell néznie e kritikusi gárdának, hogy az új világtapasztalat fényében inkább Nagy László utolsó korszakának e szereppel és világértelmezéssel szembeni kételye tűnik fontosnak, amennyiben e költői szakasz jelentősége talán épp abban rejlik, hogy a lírai személyiséget megérintette e magatartás ellehetetlenülésének érzete is, illetve annak a belátása, hogy világértésének tragikus hangoltsága jórészt onnét is származik, hogy a boldogságot és az értékeket utópikus módon, a mindennapi emberi világon kívül, vele szemben állva értelmezi. Ami akkor jelentésesnek, interpretációra felszólító „telített nyeh/'-nek

44 tűnt, ma már inkább hiányt ébreszt: Nagy László versei „a költői személyiségnek a nélkülözhetetlen fontosságát hangsúlyozzák. A természeti, társadalmi, emberi világba való beágyazottság ehhez képest, úgy érzem, jelentősen háttérbe szorul, ez a jelentésmozzanat csak mintegy járulékosan, önértékét elveszítve, a személyiség fölmagasodását szolgáló funkcióban van jelen."

45 E kultikus jelentésfixálással szemben talán érdemes lenne elgondolkodni azon, miért lenne fontos, hogy Nagy László költészetét szembesítsük mai világtapasztalatunkban felmerülő kérdésekkel. A műalkotás ugyan a benne megnyíló kérdés(ek) által apellál a jövőre, de léte attól függ, hogy ezeket a kérdéseket más formában újra érvényre hozzuk-e, vagyis a jelen kérdései feltörik-e csendjét.

46 S itt nem árt talán emlékeznünk Kiss Ferenc 1973-ban leírt, akkor talán észre sem vett, ma viszont annál inkább fontosnak tűnő mondatára: „... a mi nemzedékünkben (kiemelés tőlem - LL), s nemcsak abban, olyasféle eszmélkedést, döbbenetet ébresztett s ébreszt máig ez a líra, mint Adyé a maga idejében... Önmagunk fölé emelt, legjobb lehetőségeinkre eszméltetett bennünket ez a költészet."

47 A „mi nemzedékünk" kifejezésben megmutatkozó mértéktartó önkorlátozás ma úgy érzem különösen aktuálisnak látszik. Úgy tűnik ugyanis, hogy az ideológiakritikai irodalomértelmezés, mely a 60-as, 70-es években döntő módon határozta meg irodalomértésünket, mára kérdésessé vált. E mozdulatlanság érzete ösztönözhette Jánosi Zoltánt arra, hogy megkísérelje Nagy László költészetének transzepochális képességét bizonyítani. Ezt az általa „tradicionális"-nak, illetve „posztmodernének nevezett értelmezői közösségek szempontjainak összekapcsolásával vélte elérhetőnek. De úgy, hogy ketté választotta Nagy László költészetét, s az utolsó korszak értelmezésében a „posztmodern" képviselőit, míg az előzőkben a másik csoport értelmezőit gondolta autentikusnak. Meglehetősen kétes műveletnek tartom ezt a