Tasi József szerk.: „Inkarnáció ezüstben”. Tanulmányok Nagy Lászlóról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 5. Budapest, 1996)

LAKNER LAJOS: Nagy László mai befogadásának lehetősége

bárki másé. Ha eszembe jutnak a szekrényfiókokat kihúzogató polgári költők, kétszeresen is elfogult leszek. Nekik mivel kellett leszámolniuk? Illatos levélkékkel, zsúrokkal, ódon karszékekkel, zongorával, könyvtárszobával, s a könyvlapok között összepréselődött örökkévalósággal."

31 Görömbei András is e beállítódás jegyében értelmezi Nagy László költészetének korszerűségét: „Korszerű-e a Nagy László személyében és művészetében tündöklő minőségigény, fenség és tisztaság? Korszerű-e az ő költői magatartása? A mindenség színe előtt feltétlenül helytálló és korszerű. Bennünket minősít (kiemelés tőlem - LL), hogy tisztának a tisztát megőrizzük-e, s képesek vagyunk-e oltalmazni az időben."

32 Szécsi Margit pedig egyenesen a magyarság megmaradásának tétjeként értelmezi, hogy lesznek-e olvasói Nagy László verseinek: „Megküzd-e a nép az ő királyfiáért? Ha a halál tette őt védtelenné: ki az, aki eljön az ő nevében? Kicsoda győz a hős nevében? Nekünk ez van olyan kérdés, mint a Lenni vagy nem lenni. A válasz akár megmaradásunkról is dönthet."

3

" Halála után pedig különös jelentőséget kaptak az irodalmi legendák, elbeszélések. E kultusz éppúgy következik a kör irodalomértésének mikéntjéből, mint a Nagy László-versek jelentős része által kínált, megkívánt olvasói szerepből. E költészet valóban jelentős lehetőséget adott az ideológiakritikai irodalomértés kiteljesedésére, s így a Domokos Mátyástól idézett gondolatra utalva elmondható, talán e kritikusi gárdának is szerencséje volt Nagy László költészetével. Tisztában vagyok azzal, hogy elemzésem nem ölelte fel e közösség számára érvényes szimbolikus rend valamennyi elemét, s azzal is, hogy a fent említett értelmezési sajátosságok némelyike más értelmezői közösségek irodalomértésében is szerepet kapott. De elsősorban azokat a mozzanatokat szerettem volna kiemelni, amelyek körülhatárolják, megfoghatóvá teszik az adott értelmezői közösség irodalomértését, s amelyek nagy mértékben meghatározták az akkori Nagy László-képet. Azt a meghatározott szociokulturális környezethez kötődő értelmezési hálót szerettem volna feltárni, amelyben e versek lírai személyiségének erkölcsi magatartása esztétikailag is érvényes válaszként értelmeződött. 2.2.2 Tanulmányomban eddig a „tradicionális" értelmezői közösség irodalomértésének 60-70-es évekbeli és a 80-as évek elejére-közepére jellemző állapotát rögzítettem. Ennek az ideolőgiakritikai irodalomszemléletnek abban a korban való létjogosultságát úgy hiszem nem lehet megkérdőjelezni. S meglehetősen kétkedve fogadom Kulcsár Szabó Ernő fejtegetéseit arról, hogy ebben az időszakban, milyen mértékben romlott, épp az ideológiakritikai beállítódás következtében is, irodalomértésünk. Úgy hiszem azt ő is elismeri, hogy a megértés, s így az irodalomértés is kontextusfüggő, vagyis attól a kulturális szisztémától függ, amely megnyitotta, lehetővé tette. Abban a korban, amikor az irodalom nem működhetett autopoietikus rendszerként

34 az ideológiakritikai irodalomértelmezés érvényessége úgy érzem vitathatatlan. Azóta azonban gyökeresen megváltozott az irodalomértést meghatározó szociokulturális környezet. Az akkori és mostani helyzet különbségét így ragadja meg Orbán Ottó: „Egy évtizeddel korábban volt valami fontossága annak, hogy mit s hogyan írok. Egy vers szenvedélyeket volt képes kelteni. A költészet kitartó figyelmet vont magára. Ez a figyelem persze nem mindig volt kényelmes, néha meg