Tasi József szerk.: „Inkarnáció ezüstben”. Tanulmányok Nagy Lászlóról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 5. Budapest, 1996)

NYILASY BALÁZS: Esztétikai problémakörök a Nagy László-költészetben

az irodalom szempontjából is nagy jelentőségű tény. Arany szívós ragaszkodásától (nagy eredményeitől) Kiss Anna pompás Nyírfaseprííjéig a mi költészetünkben is több jelentős kísérlet van a mágikus-archaikus perspektíva újraérvényesítésére. Csakhogy e „remitologizáció" nem a mágikus emberkép totalizáló újrateremtése, erre ugyanis egyszerűen nincsen immár mód! Az analizáló, racionális lélekrész (tetszik-nem tetszik) az újkori fejlődés - civilizációváltás - során belénk nőtt, hozzánk tartozik, s a mágikus világelsajátítás gesztusai a művészet közvetettségébe húzódtak vissza. Ez a közvetettség jelenik meg Arany Jánosnál a játékosság hangsúlyaiban, a nyelvi archaizálás (fokozott figuratívitás), a világkonstituálás gesztusaiban, Kiss Annánál a jó-rossz harcát (archaikus bináris oppozícióját) átszínező finom groteszkben, iróniában, komikus hangoltságban, hangsúlyozott modellszerűségben. Nagy Lászlónál viszont a mágikus perspektíva nemegyszer ki akar emelkedni a művészi közvetítettségből, a varázsló, ráolvasó, védő gesztusok kétségbeesett - hiábavaló harcba kezdenek, hogy az esztétikum közegét elhagyva a maguk „valamikoriságába" visszahátrálva közvetlen aktusokként érvényesülhessenek. A Rege a tűzről és jácintról művészileg hiteles - mert a vágy, szándék, nosztalgia szintjein megmaradó - varázsoló gesztusaitól elválnak, erőszakoltnak, túlcsigázottnak tűnnek azok a részek, amelyekben a mágikus befolyásolás közvetlenül végrehajtható-végrehajtandő beszédcselekvésként jelenik meg, az Apa és az Anya „elregölésének" eszközeként: „Ne rejtőzz, ne rejtőzz / apám a berekben, / jövök ide énekeddel, / torkodból vettem, / haj rege rege rege, / haj rege rajta! [...] Érted nyihog, érted figyel / mezítlen fejével, / táncol érted, pázsitodra / tajtékosan térdel, / haj rege rege rege, / haj rege rajta! [...] S én mint álmomban: hiszem, van erőm varázsoláshoz. / A versem érted kiáltoz. / Okádok sziklát, a trombitákat / lapítom: puffadt aranyhüllőket. / Halálangyalok fuvalkodhatnak: dühös kutya a pehely-dunnákat, / szívem széttépi őket [...] Akarom: ne zokogj, / akarom: sugarasodj, / mosolyoddal, mint arany csipesszel / fiad a porból egy csillagra tedd fel." A következő kitapintandó csomópont a Nagy László költészetben folyó roppant értékőrző küzdelem emberi, empatikus konkretizációjának problémaköre. A kérdést talán így lehetne felvetni: a lírai hős értékérvényért folytatott harca mikor, milyen kapcsolatban áll az emberi életvilág küzdelmeivel, küszködéseivel, illetve mennyiben elevenedik meg ez a kapcsolattartás empatikus-érzékletesen az életmű darabjaiban... A problémát végiggondolva a Nagy László-verseket e tekintetben eléggé tarkának, változó színvonalúnak látom. A vasárnap gyönyörében például a lírai én empatikus kisugárzása intenzív és állandó. A költői törekvést jelző vallomás jegyében („Én nem a bitangok kedvét, förtelmes szájukét - / éneklem újra és újra sokaknak csepp örömét") a mű sorjázó zsánerkép-, életkép-snittjei a „kicsinyek" fölé hajolnak. A rántott levest főző aprócska nagymamák, a haját hidrogénező kicsi nő, a száz emelet fáradtságát kipihenő postás, a szerelmes levelet körmölő postáskisaszszony, a bányász, a varróleány és a többiek a költeményben a vershőssel egyenrangú főszereplők. AHimnusz minden időben, az érett pályaszakasz szintézisverse még A vasárnap gyönyörénél is tisztább, megoldottabb ebből a szempontból. Mítoszi perspektíva és zsánerképjelleg itt még szervesebben fonódik össze. A himnusz címzettje köré a