Tasi József szerk.: „Inkarnáció ezüstben”. Tanulmányok Nagy Lászlóról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 5. Budapest, 1996)

NYILASY BALÁZS: Esztétikai problémakörök a Nagy László-költészetben

tárgyias, zsánerszerűen dokumentált vágások, snittek építik meg az érték újabb és újabb köreit, a győzködő, elkalandozó, reflektáló költői megnyilvánulások teljesen elmaradnak, a tárgyi ekvivalenseken keresztül érvényesítődnek a lázadás, elnyomottság, kisemberség, létharcnak kiszolgáltatottság szociális-empatikus egzisztenciamozzanatai, sors- és életí'ormaelemei. („Díjra korbácsolt versenyló / Lázadásokban lobogó / Csillag dutyiba pillantó / [..,] Piaci csarnok álmosa / Nyomorúságnak táncosa / Szilveszter éji harsona") A vershős költeményvégi roppant fölmagasodása, ha úgy tetszik váteszi kitágulása, hipertrófiája („Jog hogyha van az én jogom, /Enyém itt minden hatalom") épp eme empatikus-tárgyias snittek által alapozódik meg. Ugyanakkor sok más Nagy László-versben nem érzem eléggé kimunkáltnak az empatikus Hinterlandot. A Csodák csodája a megcsalatottság, elárultság személyiséghelyzetét a legnagyobb európai mítosz, a krisztusi passió és föltámadás mitívumkörével kapcsolja össze, miközben az életvilág jelentésköreit megdöbbentően üresen hagyja. A Havon delelő szivárvány, a részleteiben jelentékeny tehetségre valló nagy költemény is problematikusabbnak tűnik nekem mint amennyire az eddigi recepció jelezte. A kozmikus-személyes-vízionárius tér - úgy vélem - itt sem kap elegendő indoklást a társadalmi térből, az empatikus életvilágból, amelyből pedig - eredetében, eredetileg - az egész problémahorizont vétetik. Az értékérvényért való kozmikus küzdelem szimbólumai (fagy-falka, piros vadász - havat söprő vörösbegy, a meztelen, gyönyörű erdészlány) mintegy üres térbe kerülnek így, a „lélek, ó lélek, / kellenek e bajos földre /újra dantei léptek, /melyek poklot és mennyet / és mindent lemérnek" létmeghatározásra törő gesztusa indokolatlan marad. A versvégi megoldás, a fadöntők heroikus menetelése a fűrész-szivárvánnyal és az asszonyok otthonteremtő gesztusai, nos, a versvégi megoldás szintén túlméretezett, mert a maga határait, „megoldási lehetőségét" meszsze túllépve nem rész-érvényű és nem érzelmi enyhítésnek-enyhülésnek, hanem a kozmikus harcot föloldó megváltódásnak láttatja magát. Az eredendően a szociálistársadalmi világból származó verstér elhomályosulása, „inkonkretizációja", a kozmikussá növelésben való elmállása, úgy látszik a Versben bujdosó kötettől kezdve egyre nyilvánvalóbb probléma a Nagy László-költészetben. Az empatikus kapcsok egyre inkább lazulnak - tépődnek, a veszélyeztetettségben-mártíromságban fölmagasodó roppant személyiség egyre üresebb térben vívja a maga küzdelmeit (Fenyegetések, Inkarnáció ezüstben, Táncbeli tánc-szók stb.). Magában a kötetcímadó versben is oly mértékig kitágított, kozmikussá növelt, apokaliptikus a negatív pólus, hogy annak szociális-társadalmi problémacentruma teljesen szétporlik, a minden végül is semmítődik, nem tud átélhető indoklással szolgálni, „versben bujdosó haramia vagy, / az vagy: mert égi és föli körök /lángolnak s hamuként lehull a madár, /mert gyászban megtébolyodva forog / aki a kereket hozta világra /és sír a propelleres juharfa-mag, /mi lett a róla-vett ősideálból /s mert nem éden az ég, ahol ejtőernyők /nyílnak: a halál margarétái [...] s döbbenetükben /futnának a fehérje-láncolatok /óriás hegygerinc-csordái vissza /elbújni a bátor, pici ős-sejtbe, /vissza a fölgyújtott holdak alatt". Végül harmadjára indokoltnak látom felvetni a „hosszú-versek"-ben végigfuttatott jelentésszálak összekötésének, a különféle jelentésirányok egymáshoz szervesülésének vagy nem szervesülésének, a jelentés- és dimenzióváltások indo-