Tasi József szerk.: „Inkarnáció ezüstben”. Tanulmányok Nagy Lászlóról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 5. Budapest, 1996)

KOCZKÁS SÁNDOR: „Nekem Nagy László ostora tetszik" (A föltámadás szomorúsága és a költői metamorfózis)

lemásolni máig sem lehet! A költői vakmerőségnek nincs köze máig sem a divathoz. De bizonyos, hogy kiszemelik az ősök az utódokat." Mint ahogy Baudelaire-re is a „templomépítő Dante" s „az iszákos Edgar Poe" mutatott rá. Csak nagy formátumú poéták érzik meg ezt igazán: azt, hogy az elődök közül akár századok távolságából is, ki sugallja nekik szuverén útjuk, öntörvényű életművük irányának megválasztását. Nem volt ez másképpen a megidézett költő estében sem, mint Nagy László írja: „Lát Ady Endre kéklángú ujjakat feléje nyúlni a hazai sötétből, idegen éjből". A mértéket, a nagyságrendet azonban ismét hangsúlyozza: láthat ilyet más is, de „hamis káprázata" miatt nem válhat belőle utód. Iróniával jegyzi meg Nagy László: „így épülnek templomok almáspitéből". így érkezünk el a költemény csúcspontjához. Az Adytól átvett címválasztást is megértető magaslathoz, A föltámadás szomorúsága nagylászlói használatának eligazító indítékaihoz, a prózakölteményt alkotó poéta átalakító jelentőségű értelmezéséhez. Nagy László számára Ady Endre lírai poémája, A föltámadás szomorúsága meghatározó és perspektívát megvilágító mű, amely a nagy előd helyét és szerepét is föltárja a világirodalmi és hazai költészet átalakulási folyamatában. Szándékát, fölismerését pontosabban, érvelőbben mutatja a Petőfi Irodalmi Múzeum fölkérésére készült 1968-as első változat, mint a sejtetőbb, áttételesebb szövegezésű prózavers. A nyersebb, szókimondóbb első fogalmazás polémikusabb, számonkérőbb az addigi irodalmi közgondolkodással szemben. Mit is vet Nagy László az irodalmárok, az esztéták szemére: „Mondják és mondják a magukét, de azt nem mondja senki, hogy Ady verse, A föltámadás szomorúsága élen járhatott volna a világhódító szürrealizmusnak. Történt a Magas Tátrában, Ady belenézett a Csorba-tóba (mint később a csorba tükrökbe, görbe tükrökbe), és nem ismert magára: »Föltamadtam, jaj, föltamadtam«. A csodálatos Apollinaire még akkor glóriátlan. Eluard, Aragon: rövidnadrágos. A nagy macher Breton: semmi." Nagy László tehát nemcsak az Ady-élctmű genezisében lép fel perelő különvéleménnyel lepöckölvc a megkésettség és a Baudelaire-majmolás egyoldalú tételezéseit, hanem a „benső tartás", a „költői vakmerőség" öntörvényű energiáira összpontosítva a kezdeményezőt, az avantgárd, a szürrealizmus egyik előfutárát is felfedezni véli Adyban. Persze szó sincs itt arról, hogy Nagy László az „irodalmi önnemzés" Rába György által tudománytalannak minősített elvét vallaná. Éppen ő, aki fordítóként és költőként is annyira tudatában van a példák és a búvópatakként is ható irodalmi folytonosság meghatározó szerepének. A költészeti folyamatok menetének szerves, de olykor ugrásokat, váltásokat, szakításokat is magába foglaló jellegének. A prózakölteményben cz az egész mondandó sejtmagját hordozó, ez a nagylászlói címadás „titkát" felfejtő bekezdés már líraibb és allúziósabb. Szinte a szürrealista szabad gondolattársítás jegyében jelzi csak a lehetséges Ady-Apollinaire analógiát: „Mondják - írja Nagy László - villogtatva a magukét. Kérdik, mért nem hág egy fokkal magasabbra, a csillag-bánatú Apollinaire-höz. Tudják, ez a meglőtt szürrealista fej nemcsak a sebészi pólyától magasodik, akár egy havas. A Magas Tátrában tébolyog Ady Endre régen, vele a Föltámadás szomorúsága. Nézi szöghelyes tenyéri 40