Tasi József szerk.: „Inkarnáció ezüstben”. Tanulmányok Nagy Lászlóról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 5. Budapest, 1996)

KOCZKÁS SÁNDOR: „Nekem Nagy László ostora tetszik" (A föltámadás szomorúsága és a költői metamorfózis)

rét, belenéz a Csorba-tóba, mint később a csorba tükrökbe, görbe tükrökbe, és nem ismer magára: Föltámadtam, jaj, föltámadtam!" Nincs az a hivatásos komparativista, aki olyan kitűnő ösztönnel és tudatos fölismerő képességgel észlelte volna Guillaume Apollinaire és Ady Endre önkéntelen rokonságát, belső megfeleléseit, mint a költő és műfordító Nagy László. Szerepe volt ebben annak, hogy a poéta nemcsak Ady életművében volt igen járatos, hanem fordítóként részt vett Apollinaire Válogatott művei 1967-ben megjelent kiadásának munkálataiban is. Nincs itt és most arra mód, hogy konkrétan összevessük Ady 1910 augusztusának első telében a Csorba-tónál írott versét, A föltámadás szomorúságát és Apollinaire 1912-ben publikált Zone című költeményét, amelyet Radnóti Miklós olyan kifejezően Égöv címmel fordított magyarra. Elegendő csak arra utalni, hogy mindkét versben az 1910-cs évekbe átforduló identitás-váltás jelensége dominál. A ki vagyok én, a múltból jövet miként alakult át a lírai személyiség jellege, milyen metamorfózis révén azonosítható az a valaki, aki most szétnéz a világban. Adynál mindez az önjézusítás különös víziójaként jelenik meg, Apollinairc-nél a halottságából föltámadt „örök pupilla Krisztus" a viszonyítási pont. A magyar költőnél rejlettebben, a franciánál nyíltan és egyértelműen kíséri a megrendítő átváltozás észlelését a világ, az emlékek szimultán szemlélete. Az újjáéledés, a föltámadás az emberi lénynek nem diadal, hanem fájdalmas megrendülés, furcsa szomorúság. Mint Ady írja: „Hallom, hogy távolból érkeznek / Ide mások. / De hol a Távol, hol a Közel / S hol vannak köztük / Állomások? / Én mintha sohse jöttem volna / S csak itt vagyok." (Az Ady és Apollinaire líráját rokonító nagylászlói fölismerés jellemzője rímel Rónay György véleményével, aki a két költő kései verseinek meglepő párhuzamait említi.) Aki a lét mélységeivel, metamorfózisaival ilyen illuziótlanul képes szembe nézni, mint Ady Endre, azt az ünneplés miként éri? Méltán kérdezi az ő nevében is Nagy László: „A virágdobálókat szeressük-e?" Miként a virágvasárnapi Jézus egy-két őszinte gesztust, „egy-két szálat" megtisztelhet, kalapjába tűzhet. De a frázisoktól, a képmutató díszelgéstől „bolyongó szelleme csömört kap inkább. Lelkekbe néz, mint hajdan a Csorba tóba, és nem ismer magára: Föltámadtam, jaj, föltámadtam!" Az életében megkezdődött s a halála után folytonos Ady-pört azonban az ünneplés idején sem lehet elfeledni. De a részleges elfogadókat sem, akik a maguk monolit világképe alapján Ady életművének egyes elemeit elfogadták, hogy más elemeit viszont elutasíthassák. Nekik is szól Nagy László indulatos ítélete: „A darabolókat, a koncolókat megvessük-e? Ezek a belsőséget marcangolok, idő múltával mindig mások, meg-megjelennek szólván: Nekem az epéje a kedves, nekem a csiger-imádó gyomra, nekem istenes lelke, nekem az istentelen, nekem a fekete ménségc: mímelem, nekem vérszínű orátorsága: fölveszem. Költők, esztéták s egyebek, én a szentséges testet megtartom töretlenül." Ady hajdani néhány feltétlen híve után Nagy László volt az első, aki kimondta, hogy a teljes életmű érvényben van. S a század második felében sokáig az egyetlen, aki Ady lírai folyamát seholsem akarta gátak közé terelni, megosztani.