Tasi József szerk.: „Inkarnáció ezüstben”. Tanulmányok Nagy Lászlóról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 5. Budapest, 1996)

VASY GÉZA: Az értékeket teremtő-megőrző lírai-mítoszi hős önarcképei

utolsó versben a fegyverek képe évezredek háborúira is vonatkozik, de az eszközt is megnevezi, amivel a hős megölhető. Az életigenlést mindinkább elnyomja a halálképzet, s dacára fegyvereknek, új szerszámoknak, visszajuthatunk a barbárság előtti korokba, s még azon is túl. Az első vers szerint az ember útja csakis tovább, előre, a túlsó partra vezethet. A másodikban egyrészt a vissza vágya fogalmazódik meg, másrészt tényként az „itt állok, nem tehetek másként" parancsa. A harmadik mű e parancs mellé társítja az eredménytelenséget, s így az út sehovába vezet. Ezek az ars poeticák azonban nemcsak egymásutánjukban, hanem egyidejűen is érvényesek. Mindegyik az érett költő végiggondolt megnyilatkozása, s ha a személyiség szempontjából van is bennük fontos elmozdulás, nem remény és reménytelenség elvének arányai változtak lényegében, hanem ezeknek a versekben való megmutatkozása. Nemcsak 1972-rc, hanem az egész érett korszakra érvényes a Bertha Bulcsúnak adott interjúba rejtett vallomás: „... ha költészetről kell beszélni, feladatra nem is gondolok. Olyanféle feladatra, amit állandóan emlegetnek, hogy a költészet feladata... Ellenben az a meggyőződésem, hogy a költészetnek eszményi célja van, ami eredendően is megvolt. Belehelyezett feladata nincs. Az ötvenes évek elején, amikor még fiatal költők voltunk, nem is tudtunk volna ilyent mondani a költészetről. Azt hittük, a költészet egyenlő a filozófiával és a napi politikai problémákkal. Csakhamar rájöttünk, hogy cz nem költészet. De mint ahogy eredendően a költőkben bíztak az emberek, s talán ma is, annak idején a költő mégiscsak a közösség torka volt. És vezére valamiképpen. Hangot adott a közösségnek. És ezt ma sem vitatom el a költőtől. Magam is ilyenfélének tartom magamat."