Tasi József szerk.: „Inkarnáció ezüstben”. Tanulmányok Nagy Lászlóról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 5. Budapest, 1996)

VASY GÉZA: Az értékeket teremtő-megőrző lírai-mítoszi hős önarcképei

ágyazottsága, a drámát azonban nem ez eredményezi, hanem az a társadalom, amely az embert kétarcúvá, jó és gonosz erők ütközőpontjává tette. E konfliktusosság hatja át a történelmet, amely így a kaotikus és a kozmikus erők küzdelmének mutatkozik. A költő ebben a felfogásban a pozitív emberi értékek képviselőjeként, őrzőjeként és teremtőjeként jelenik meg. Az archaikus mítoszok jelentéskörében kultúrhős, demiurgosz, az antik mítoszok körében félisten, az ősmagyaréban táltos, a keresztényében jézusi vagy tanítványi szerepű. Mindezekre a rétegekre épül rá az utóbbi évszázadok költő-képzete. így teljesen érthető, hogy mindegyik műnek központi képe-képzete lesz a teremtés motívuma mind az önfenntartás, mint a fajfenntartás, mind a szellemi alkotás terén. Mindezek összegződnek az emberteremtés biológiai és nevelési képzetkörében. A Ki viszi át a Szerelmet központi képe a foganáséemberré fejlődésé. A Versben bujdosó közvetlenül a költészetre is vonatkoztatja az anyaságképzclét, majd a lét tragikumát éppen az anyai kapu az ős-sejt kibontott képeivel fejti ki. A Verseim verse anya-odu képe ugyanerre vonatkozik, s itt a legrészletezőbb és legegyértelműbb a nevelődésnek és eltorzulásának a kibontása. Feltűnő, hogy mindhárom versben ott van az ős-kezdet: szikla-csípők, ős-sejt, leigézek a fáról és anya-odu, s ez a mítoszi elvet és a teremtéselv ahhoz is kötődő voltát fejezi ki. Még egy motívumkör van szembeötlő következetességgel jelen mindegyik versben, s ez ugyancsak a teremtéssel kapcsolatos, ugyanis a nap, tűz, láng, fény képzeteiről van szó. Az első műben a láng és a szivárvány fogalmai tartoznak közvetlenül ide, de kimondatlanul valóban megtalálható ezek mögött a Nap-jelkép is. A jelképes Nap lesz a legfontosabb szimbólum a Versben bujdosó világában, s a csillag társul mellé, a tűz viszont már a világ kétarcúságára utal (ordasi tűz), s a rossznak a jelképe lesz a láng („égi és földi körök / lángolnak s hamuként lehull a madár", illetve „vissza a fölgyújtott holdak alatt"). A Verseim verse ismét egyértelművé teszi e motívumkört, a tiíz-tüzei-fény-csillag egyre táguló jelentéseit a halmozás növeli valóban kozmikussá, ugyanakkor a mégse ragyog mutatja e fényáradat mégsem elégséges voltát: a varázserő kevés a teremtett lények tökéletesítéséhez. A teremtéselv központi voltából s az ehhez szükségképpen kapcsolódó mítoszi jellegből is következik, hogy az ars poétikákat áthatják a bináris oppozíciók. Legelementárisabban a Káosz-Kozmosz és az élet-halál páros. Ezekhez kapcsolódnak olyanok, mint a természeti-társadalmi, a vegetatív-emberi, a halál-halhatatlanság, az isteni-emberi. A kozmikus teret tagolja a fent-lent, a kint-bent, az itt-ott, a földég, a víz-föld. Az idő soha nem történelmi vagy biológiai elsősorban, hanem az értelmes létre vonatkozó, s így leginkább a nappal-éjszaka és az élet-halál tagolja. Végül a társadalom és az ember kétarcúságát-kétértékűségét, az etikai igent és nemet olyan ellentétpárok mutatják fel, mint az emberi-vegetatív, a bensőségességvadság, a kiválasztottá-kivetetté minősítés, a lehetetlennek feszülés-arról lemondás. A halálnak a természettörvényen túlmenő veszélyét az első versben a szivárványra feszülés és a keselyű képei hívják elő, de itt még a rettentés magatartása a döntő. A második műben az egyetemes háború képéhez társul a befejezésben a szimatoló ebek és a szivárgó vér - utalva az elemi, de még kétesélyes veszélyeztetettségre. Az