Tasi József szerk.: „Inkarnáció ezüstben”. Tanulmányok Nagy Lászlóról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 5. Budapest, 1996)

VASY GÉZA: Az értékeket teremtő-megőrző lírai-mítoszi hős önarcképei

tétől annak végezetéig, s erre a teljességre csap rá a megismételt mégse ragyog ténymegállapítása. E cselekvések következménye a kozmikus szinten a fény, csillag, új szerszám, mind az ember érdekében. A mi vagyok én? kérdésekre adott válaszokból az ős-idea-ember képe bontakozik ki. Egy másik szempontsor - ugyanebből kiindulva arra keresi a választ, milyen is valójában az ember. A kezdőpont a teremtésé, a legyené: járjon-álljon-leíérdepeljen. A leigézek a fáról járjon egyszerre utal a tudományos fejlődéstörténetre s a bibliaira, a szálegyenest álljon az erkölcsi arculat fenséges-helytálló-hősi vonásait fejezi ki, de visszautalva a fa-fogalomra a természeti eredetet s az ahhoz vak) hűségei is kifejezi, akárcsak a virágnak letérdepeljen, amely elsősorban az erkölcsi arculat érzelmi-bensőséges s így ugyancsak fenséges vonásait rejti magába. A fejlődéstörténeten túl megvan ez az erkölcsi jellege az anya-odu-nagyobb családnak tüze-csillag köré hármasnak is, s változatlanul a fenségesség képzetkörében mozgunk. E körben indul a folytatás, a következő hármas is, ámde itt következik be az a törés, amely megvonja a fenséget az embertől. A tüzeizászlai-fegyverei sor második tagja után ugyanis váltás következik a szövegben, a fenségességet, az egyértelműen pozitív jelentéskört megtöri a hadasítom fogalma, amely ugyan beleillik e hármasságba is, meg a történelembe is, de nem Nagy László értékrendjébe, amely a háborúk minden fajtáját elveti, s bár az emberi természethez, de nem az ember pozitív tulajdonságaihoz tartozónak tartja a hadasodást. Ezt fejezi ki a fogalmazásmód, amely e szövegbe először hozza be a disszonanciát: én hadasítom a fény vagyok én a fegyverein is. A mi vagyok én? kérdésekre adott válaszok kijelentések, kőtáblaszerűek, törvények. Az emberre vonatkozó igézés felszólító-varázsoló jellegű, s végül is ennek az igézésnek a kudarca válik vétekké. A „rossz" varázslót, a célját el nem érőt megöli a közösség, „leváltja". Ezzel azonban nem a rend áll helyre, hanem a Káosz következik ismét, a teremtés előtti állapot. A mű látószögében a Kozmosz és a Káosz közti távolság áthidalhatatlan. A versindítás himnikussága (1-7. sor) azért nem vonódik vissza, hiszen ez nem csupán az elme álma, valójában volt ez a fejlődés, amely azonban eljutott egy feloldhatatlannak tetsző patthelyzetig. A költő még él és képviseli az eszmét, a ha megöltök feltételessége ugyanúgy a bizonytalan jövőre vonatkozik, mint a Létem ha végleg lemerült, csak itt már másként látja ezt a jövőt. Erre a végső kérdésre nem ad s nem is adhat választ a mű: mi lesz az „ünnep" után? A történelem vége? A fejlett civilizációk vége? Az emberi nem vége? A földi élet vége? Az ember erkölcsi arculatának és ezt a társadalomra is átsugároztatni képes erejének a sorvadása-megszűnte - hiszen ez áll a költemény középpontjában szükségképpen vezet el a végső pusztulás víziójához. Mindazonáltal ez a vers nem tekinthető legutolsóként érvényes egyetlen végrendeletnek. Igazsága és aggodalma érvényes, ám egyrészt a korábbi ars poeticákkal, másrészt a legutolsó pályaszakasznak megoldást is sejtető, a reményelvet is felmutató alkotásaival együtt. A költőnek ez a három legfontosabb ars poeticája érett alkotói korszakából a változások és az azonosságok ívét is megmutatta. Mindegyikük nagyfokú sűrítettséggel példázza a látomásos-szimbolikus-mítoszi poétikai-szemléleti forradalom sajátosságait. Gondolati kiindulópontjuk az ember egyszerre természetbe és társadalomba