Tasi József szerk.: „Inkarnáció ezüstben”. Tanulmányok Nagy Lászlóról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 5. Budapest, 1996)

TARJÁN TAMÁS: „Földi a bölcső, égi a baba" (A kisded motívum Nagy László lírájában)

méltassa a térben mérhetetlen sóvárgásunkat..." A patyolat (makulátlanság) a baba(pólya) csipkéjében fényesedik. Az etikai értelemben (és szoborszerűségében) monumentális emberpár „mérhetetlen sóvárgásának", teljességigényének beteljesülése, megtestesülése épp a kisded. Ugyanakkor a kisded szónak vagy valamely szinonimájának (azaz az újszülött nevének) kimondása tabu. A kisded a leginkább isteni mivoltú ember, tehát Nagy László bizonyos kultikus és nyelvi hagyományok értelmében nemegyszer kerüli a közvetlen megnevezést, s csak ráutalásosan szerepelteti igazi hősét. A nász fölemelően, boldogítóan játszik bele a Májusi rózsa ünnepébe: a költő saját apai ujjongásáról emlékezik meg, dc az „Elvette tőlem a lángot, / szívénél gyermek érik..." személyessége a már a címben is kettős Mária-jelkép révén (május Szűz Máriának szentelt hónap, a rózsa többek közt Mária attribútuma, jelképe) szakralizálódik, általánosabb érvényt nyer. A május, a Nagy László-i komplex motívumkincs legsajátabb elemeinek egyike - a hónap, amely a Májusfáktól a Deres majálisig egy egész pályaszakaszt is elkeresztelt, megjelölt - még messzibb, titokzatosabb terrénumokba terjeszkedik a Háromkirályok, fakírral című prózavers jóvoltából. Ebben valójában nincs is szerepe a kisded-motívumnak, mivel egy kísérteties jelentésű irodalmi anekdotát dolgoz föl, „hódolat az olvasómozgalomnak" alcímmel. De épp ez a mű az egyik bizonyság arra, hogy egyetlen motívum sem értelmezhető a maga pőreségében, leegyszerűsítőén tematizált voltában. Babarózsák: ez a textus első szava. „Babarózsák a város májusi övén, innen indulnak napkeletre" mármint az irodalmár „háromkirályok", a három barát: a költő, az író és az irodalomtörténész. Lévén háromkirályok - utóbb napkeleti „bölcsek" -, a babarózsás oltalomból indulók kis csoportozata „Hódolni akar a kisded fénynek, mert hír szerint megszületett s lészen a világ világossága". A babától-rózsától a Nap keltéig minden a születésre utal, ittasít a kisded fény, valami irodalmi csoda készülődik, bár akkora a ceremónia, hogy az már átcsap iróniába. S el is illan a nagy optimizmus, mert az író-olvasó találkozó népe nem a tömjént gyújtó, nem a morál szentséges aranykönyvét kitáró, nem a vers és a szabadság lőszügy-nagy rubinijait villantó literátorokra kíváncsi, hanem a sofőrre, aki fuvarozta őket, s most a fronton szerzett tudományával: fakírságával, bevarrt szája látványával kápráztatja az ámuldozókat. „... a hódolatnak hamar vége. De kívül az áhítat óriási. A csődület dermedt csendesóceáni szívében valaki áll. De aki ott áll, nem szaval. Ellenkezőleg. Bevarrta a száját. Fakír." A fáj ige, többször és önálló, hárombetűs mondattá szakítva, és más pozíciókban uralta a történet kifejletét. A kisded, a fény, a kisded fény fájhat is. Fáj, hogy csak ekkora. Fáj, hogy a kisded sosem növekedhet, mert növekedvén a kisdedség hasonlíthatatlan ajándékát bizonyosan elvesztegeti. A dermedtség, az óceánmély: a soha meg nem születés; halottság; pesszimizmus. Fájdalomtalan fakírság, üres produkció. A Háromkirályok... is kisded (próza)vers, noha először talán nem annak (nem a motívum nagyszabású visszavételének) olvassuk. A Medvezsoltárban a babához képest zajlik a visszavétel. Az állati régióban lejátszódó antropomorfizáció, illetve a tabu is a maga versét találja meg ebben az elsőrangú, címerszerű műben. „... aki göcögő szájjal elkap / áprilisi záport s virágportól