Tasi József szerk.: „Inkarnáció ezüstben”. Tanulmányok Nagy Lászlóról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 5. Budapest, 1996)

TARJÁN TAMÁS: „Földi a bölcső, égi a baba" (A kisded motívum Nagy László lírájában)

tüsszög nagy babaként": az - a „görgeteg izomzatú medvefiú", az ifjúvá serdült, de „babának" maradt fiatalkori alakmás - volt a mostani „barlang-lakó", „böjtölő bőr", „a teremtés gyalázata", a „lefokozott élet" ellentettje, másik egója. A medvefiú, az „istenke, mindenható" hosszas, ékes, boldog jellemzése csak növeli a veszteséget, fokozza a lesújtó kontrasztot. A harmadik pályaszakasz perem-tudatú lírai hősének tipikus múltszembesítő, sorsleltározó veszteség-verse cz, az elorzott „kisdedség" távlatából is fogalmazva. Az alkotói akarat szerint a Medvezsoltárral épp szomszédos mű a Július nagy láng. Sokszor megénekelt, bizonytalan dátumú születésnapjára pillant vissza a költő. Nyolc sor elegendő, hogy a létezés végleteit kicövekelje - „Július nagy láng, világ aranya - / születésemkor mennykő és ragya..." -, a ló-szimbolikához megint hű maradjon - (anyám) „illeszt engem mesebeli lóra..." -, a Májusfák - Deres majális alászállást (az istenke alászállását barlang-lakóvá) egy rokon ellentétpárba transzponálja - „... jutok-e a Tündér udvarába? / Júliusból csak a zúzmarába" -, s a baba önmegnevezés helyén (talán megint a tabunak is engedve) így szikráztasson szójátékot: „... érzi anyám: lüktet a pólya, / s két villám közt mint mézes-bubát / illeszt engem mesebeli lóra..." A népies, becéző buba helyettesíti a ki nem mondott babát. A mézes-buba a mézeskalácshuszár, aki mesebeli lovát - táltosát, vagy akár Pegazusát - üli meg (de még az az emlék is előjöhetett, hogy vidéken szívesen s persze igen helytelenül csendesítették a sivalkodó csecsemőt mézbe mártott vászondarabbal, e fura, édes cumival). Az Életem (1974) epikus vallomása a bába szót („a jó bába néni"-t) úgy idézi, mint aki nélkül nem lenne baba: az újszülött, és a sok vért vesztő édesanya is meghalt volna. Ez a bába néni feltűnik a Rege a tűzről és jácintról anya-fiú kettősében, születésképében is: „Vérkörödből kitörtem, aranytálat öleltem én: a napot. / S tudd meg: az éles bába-olló nem nyírta el a kapcsolatot. (...) Hitted-e, mikor vérszirmos ágyán a Boldogasszonynak / ketten feküdtünk már s a fájdalmak is elódalogtak, / hitted-e, hogy a fiút, akit szorít a pántos pólya / a mindenség szorítja majd s a sorsod is eldalolja?" A Boldogasszony elnevezés - akárcsak a Gyümölcsoltó cím másutt - a kisdedet {ezúttal önmagát) Kisjézusnak láttatja. A kicsiny és a hatalmas, a kezdődő és a végtelen éppúgy összecsendül, mint ahogy azt Görömbei András ama Elfogynak a fák kapcsán megfigyelte: „A parányi lét elemét a kozmosszal összevonó kép" kerekedik; a pántos pólya enjambement-nal a mindenségbe hajlik át, azzal szomszédos, sőt egylényegű. A Gyümölcsoltó a betegsége miatt hosszabb ideig ágyhoz láncolt, lázas vershős cgy-cgy percre szívderítő látomása: „Játék, idea édesen egy volt / csillagok kölyke amikor voltam: / eszme nyargalt meg, hogy a menyasszonyt / idegen rüggyel játszva beoltsam / virág-rezgésben műtét, a nikkel // játéka drága kökény-erekkel / s máris ölében fogja a pólyát / föltartott öklű ringló-gyerekkel / fölglóriázva családom látom / szólván: jónapot, család, családom..." Valóságos motívumháló; csak a kökény, kökényfa okán oldalakat lehetne írni népdalokról, Petőfi Sándor Éj van... című költeményéről, Nemes Nagy Ágnes Szőke bikkfák-beli értelmezéséről... Motívumunk szempontjából futólag elegendő annyi, hogy a „fölglóriázott" Szent Családban nem