Tasi József szerk.: „Inkarnáció ezüstben”. Tanulmányok Nagy Lászlóról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 5. Budapest, 1996)

TARJÁN TAMÁS: „Földi a bölcső, égi a baba" (A kisded motívum Nagy László lírájában)

ST/t/tarnáció ezdi&toen rejtjelezett képei is megelőzik. A szó-mestermű, a mesteri szótalálás verse a különben csak indulónak ható, önmagán is átszáguldó Zuhatag. Véglegesnek tekintett változatában (a kézirattal ellentétben) ez olvasható: „... fiatal asszonyok ölében / harmatos palánta mosolyog." A mű a „gyártsatok ekéket vasasok / parasztok adjatok kenyeret" faliújság-bölcselmeit zengi, viszont a palánta szóval elkapja a kisdednek azt a szinonimáját, amelyet kis növényre és kicsiny emberre (emberpalánta) is értünk. A jelentésbeli kettősség, komplexitás kárpótol a szimpla dalolásért. A növényi régióban, illetve a tágabb természeti körben simábban, biztonságosabban él a motívum, hiszen egy gyümölcsfa vagy egy felhő csak a megszemélyesítés által „szül", és a szirom fakadása vagy az eső hullása csak alakilag felel meg - már amennyire - egymásnak, logikailag, értelme szerint nem. A növényzet, a csapadék, a szél birodalma elvontabb, áttetszőbb, anyagtalanabb, vagy a folyamatok nélkülözhetik a pillanatszerű drasztikumot. Itt, ebben a közegben költői rutinmunka, kiírt kézírás a Hamupipőkékhez e szakasza: „Könnyű ruhába öltözzetek, / fejetek fölött leng az ágon, / cicitek babát harmatozzon, / Hamupipőkék, azt kívánom." Ez az igazán kedves és lenge vers Hamupipőke szerepeltetésével, többszörözésével a korabeli osztályszempontoknak, vagy inkább a Nagy László számára természetes szegénypártiságnak megfelelően pendíti a kisded-motívum húrjait. Az állati régióban, ahol az utód világrahozatala kevésbé poétikusan, sokszor kínnal történik, nehezebb a motívum ízléses érvényesítése. Nagy László azonban nem csupán gyöngéd szeretettel, de költőként is ügyesen forgatja kedvelt motívumát. Az Égre néztünk akaratlanul ugyan nem mentes a korai nyelvi dagálytól, a vershős kamaszos tulakodásától, de a második egységben formálódó anya-vers már későbbi, remek darabokat is előlegez, az első egység játékos-komoly ara-keresőjében pedig ez álf: „... legyen vályú, / itató a szomjas becce-szájnak, / szülőágy a feldomborodó / kenyértésztának, ha szakajtásra vár, / a menyasszonynak pedig kicsi teknő, / hogy majd fürdesse maszatos kis majmát." A nagy alliterálásban a legutolsó, két jelzővel ellátott jelzett szó ismét kisded-szinonima, kedveskedő jelentésében antropomorfizáló szóalak. Valójában nem is kell humanizálnia a szituációt és a kifejezést, mivel a fnajotnnak itt szinte csakis emberi célzata van. Annál meghökkentőbb a második pályaszakasz érett költeményei közé sorolandó Szentségtörő Madonna egyik részlete. Igaz, ez sem ér előzmény nélkül minket: a legelső versek közt számon tartott, sokat idézett Kiscsikó-sirató már a csikóra értette a kisdedséget. „... bársonykiscsikó, / nem kellett már neked a dudlis üveg" - mondja cgyhelyütt; „gyönge a te csontod, mint a babáké" - visszhangozza lentebb. A Szentségtörő Madonna, az „lm, fölvirágzott a Játék" tudatának verse profán bátorsággal kölcsönöz bibliai elemet „kánaáni duzzadt kebel" említődik -, a cím, valamint a textusból áradó különös nemzőerő provokálja a hivatalos egyházat („a szent lelkek kongresszusa / ítélheti tündéri döggé"). A ló-szimbolika mágikusan robban a versbe: „Csikót szül nekem, démoni / bársonyt a zöldbe, / nyihogó csillag-robogást / a fű-özönbe. // Virrasztja lelkesen a vért / szeme meleg lámpáinál, / s föláll a burok-palástos / négy lábú kicsi király." Nagy László, mint köztudott, bálványozta a Teremtő pompás kreatúráit, a lovakat. Gyermekkorától mellettük élt; szeretetében misztikus testvérekké lettek az