Tasi József szerk.: „Inkarnáció ezüstben”. Tanulmányok Nagy Lászlóról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 5. Budapest, 1996)

TARJÁN TAMÁS: „Földi a bölcső, égi a baba" (A kisded motívum Nagy László lírájában)

A költő, mintha csak elő akarná készíteni centrum-tudatú első korszakának önfelnövesztő lírai gesztusait, poétái tanulóéveiben (vagyis azokban a művekben, amelyeket csak utólag, az 1957-es Deres majális lapjain tett közzé, kisebb-nagyobb változtatásokkal), „első" verseiben szívcsen élt a kicsinyítés eszközeivel. Emberibbé, játékosabbá becézte a falusi kisvilágot. Ekkor se szeri, se száma a „pici lángok pillogatnak" (Háborít után) típusú, alliterációt, metaforát, tétova szinesztéziát próbálgató soroknak. A rengeteg „kicsiny", „kis", a sok dédelgető-becéző fordulat természetszerűleg visz a kisded felé is. A motívum néha csupán nagyon távoli asszociációval, amolyan játék-emlékként sejlik elő, mint az Októberi napló „picike szűzmáriák" jelzős szerkezetében. A fiatal Nagy László csupa születésnek, csupa esélynek fogta föl - nagyjából az 1947-es évtől - a világot. A helyét kereső, szomorkás fiú, a háború utáni tétovázó, és ez a harsány, rokonszenves kiskirály nem áll túl messze egymástól, azaz (a kisded-motívum jegyében is) elég korán villantja az alkat, az önazonosság, a program jegyeit. Cigány Kati még így jósol a sorsát leső fiatalember „szíve erányába": „Pesten sétál, mint egy úriember, / kivasalva hét váltóruhája, / de a gonosz, kit mutat a kártya, / háta mögött a kardot kirántja, / de áll a szerencse, áll az öröm, / habarodik aranyhajú lányba, / szerelem áll szíve erányába, / pici baba, törvénytelen alma, / itt nevet, itt nevet, lássa - / de áll a szerencse, áll az öröm, / végül is jót mond a kártya. // Örömem áll, mint a sudárnyárfa, / letördeli sok fekete kánya." (Életem a cigánykáiiyán) Okos a jósnő, mond rosszat is, jót is, inkább persze jót, egyensúlyozva a de ellentétes kötőszavakon - a költő pedig a két zárósorban örül is meg nem is. A jelzőjével is kicsinyített piciny baba: homályos jövendő. Játék, amolyan papásmamás gyerekesség az Októberi napló ciklusának Mária-érme: „Mária kukoricahalmon / csücsül, megrezeg vad haja, / pillogat reám, dajkás karján / kukoricacső a kisbaba." A Mária név, mint a gyermeki kedves neve, előnyösen játszik bele a motívum fő hangzatába. A „picike szűzmáriák" közt ez a Mária is Szűz Mária, a Szűz pedig a Jézuskát, Jézust sejteti. Ez a játékosság, ez a hang jár vissza majd sok-sok év múltán, amikor egy másik Máriának, ajándékozott szép neve szerint Mária jövendő' Boldogasszonynak szólnak a hosszú soros, páros rímű szentenciák. Máriának eddig „a térdén tasakban ríttak a vers-porontyok" - mostantól majd igazabb sorsa teljesül be: „Álmodok aranyíüstöt, azt hordja, nem a rongyot, / versek fölött a karján ajnároz pötty porontyot..." A poronty - kicsinyítve ismét: pötty poronty, hogy a hangok is táncoljanak örömükben - a kisded egyik szinonimája, és bár a baba, mondhatni, a vers „helyett" lesz, a baba és a vers testvérkék is; a gyermek helye a versek közelében van. Ha az egész világot, mindenséget a születés járja át, akkor a növény- és állatvilágba is be kell költöztetni az emberit. Rügyek, virágok, fiókák, kölykek embermód látják meg a napvilágot. Örömben és szenvedésben is embermód. A korai költemények közül a Dunántúli béke így hajtja végre az antropomorfizációt a növényi régióban: (Rozsok, búzák...) „Nem hiába virágoznak, / aranybölcsők lesznek, rengetőznek, / mutogatják fűnek, fának / a pólyákat feszegető / piros csecsemőket." A versben a születést az udvarlás és a szeretkezés egyáltalán nem népdali, nem