Tasi József szerk.: „Inkarnáció ezüstben”. Tanulmányok Nagy Lászlóról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 5. Budapest, 1996)

TARJÁN TAMÁS: „Földi a bölcső, égi a baba" (A kisded motívum Nagy László lírájában)

sával, a tragikus vagy komikus baráti portrékkal más embereket, emberhősöket is kitüntetett helyre állított versvilágában. Kisded-verseiben azonban - melyek munkásságának bő három évtizede során mindig föl-föltünedeznek - gyakori, hogy az életkezdő létet az élet bármely más szakaszában tartó lét kontradikciójának tünteti fel. Olyan mintának, tiszta ígéretnek, amelytől a kisdedi kort mind jobban elhagyó ego csak is távolodik, hiszen még létértékeinek, képességeinek gyarapodása és sűrűsödése is más (születéskori) adottságok rovására, azok elvesztésével történik. Az anyai-asszonyi szeretet- és szerelemközelség hiánytalan telje és értelme soha többé nem adatik meg az emberfiának, s csak akkor adatik meg neki, amikor nem tud róla. Nagy László e tragikumszemlélete, emberképe azért tud általános érvényűvé, meggyőzővé válni, egy lehetséges személetet és igazságot elfogadtatni, mert a kisded-motívumhoz forduló költő a motívum érdekében sikeres poétái birtokfoglalást hajt végre - s mert egy jelképes alakban a kisdedi lét tökéletes, nagyszabású, mégis emberarcú diadalát, és a nem-kisdedi lét fölemelő, megváltó tragikumát egymástól elválaszthatatlanul láttatja. A következőkben sorolandó idézeteinket általában nem szükséges a keletkezés időrendje szerint is jelölni, mivel a motívum - a már körvonalazott periódusok különbségeitől eltekintve - egységesen, konlinusan működik az életműben. A kisded szó, mely nyelvünk választékos szóállományához tartozik, mint valóban költői szó, már a késő tizenéves Nagy Lászlónál felbukkan: „A tuskókon Isten keze / kalácskát formál a holdból / az éhező kisdedeknek, / de csak holdból, de csak holdból." (Elfogynak a fák). Ez a jellegzetesen szomorkás, az ismétléssel kissé megcifrázott ifjúi dal, illetve ez a citátum Görömbei András monográfiájának szerencsésen meglelt példája a parányi és a végtelen; az egyszemélyes és az univerzális (kisded Isten) eggyébogozására a költői képben.* Jóval későbbi, de még így is korai (az ötvenes évek első harmadából való) a Szeretők, mely a címben a szeretni ige származékát foglalja le a szerelem, a szerelmesek számára. Ebben mint elszalasztottság nyilatkozik meg a csecsemőkor. A versbeli férfi, aki „gond füvén legel" (adalékként a sokat elemzett Nagy László-i lószimbolikához: mintha a sok ceruzarajz egyike lenne ez a kép is), a „csillaghullásos éjszakában" merengő vershős veszteségként éli meg, éli vissza saját kisded-korát, miközben apaszerepre készül („Az asszony vár és vágyakban delel"). A közelítő vajúdás, a család gyarapodása mondatja, hogy a párnak „már nem tudsz ártani / idő"; de magának a férfinak nincs nyugalma: „ha már az ember kisded nem lehet, / mint a föld a ködben forog, hánytorog, / a percek verik, mint meteorok / a tengert, mint a Krisztust a szögek." A a b b a rím, az ölelkező rím váltakozó diszharmóniaharmónia futama szépen illik az áthajtásokkal, szokatlan szórendekkel is izgatottá tett, ám egészében nem jelentős, a giccsel is kacérkodó szakaszokhoz (még kiforratlan versízlésre vall cz a kérdés: „Halántékuknál óra: fémvirág, / ketyegve hullik mérges harmata..."). * A kisded-motívum jelen van a költő nyomtatásban megjelent első, Éjfél című versében is: „A sűrű ködben kicsi gyermek / aranyló fényben megjelen..." (Népi Ifjúság, 1946. dec. 6.1.) A teljes verset Id. e kötetben a 73. oldalon. A szerk.